* Mikor és miért költöztél fel Pestre?

— Volt egy útkereső időszakom, a Szabadka—Budapest—London vonalon mozogtam, de végül megállapodtam Pesten, és már három éve itt élek. Nagyon élvezem, úgyhogy egy ideig nem is tervezek innen elmozdulni. Persze szeretek hazajárni, de most már inkább valamiféle nosztalgia fog el, ha Vajdaságra gondolok. Otthonosabban érzem magam a magyar fővárosban. A döntésemre sok minden hatott, főleg az, hogy mindannak, amivel foglalkozni szerettem volna, Szabadkán, Szerbiában csak a töredékét tudtam volna megvalósítani. London más tészta, ott az a gond, hogy szinte lehetetlen bekerülni bizonyos körökbe.  Sokszor egy élet munkája sem elég. Nehéz érvényesülni, s nehéz magad ott kint menedzselni. Túl nagy a város, nem tudsz több munkát elvállalni. Ezért aztán nem lesz meg a kellő bevételed ahhoz, hogy amíg a karriered nem indul be, túlélj. Budapest valahol a kettő között van, jó ugródeszka, a környezet is megfelelő, lehet fejlődni.

Fotó: Samu Krisztina

* Ezek szerint gyorsan megtaláltak a munkák. Vagy az egyik hozta a másikat?

— Amíg nem kerülsz be ezekbe a már említett körökbe, addig túlmisztifikáltnak tűnhet minden. Divat, filmezés, fotózás, smink — ezekben sok a közös nevező. Amíg azonban kívülálló vagy, egy wannabe artist, addig megfoghatatlannak érzed mindezt, mert nem ismered a megfelelő embereket. Aztán belefolysz, a része leszel, és már csak azt veszed észre, hogy csinálod, haladsz előre. Egy évig én magam is mindenféle melót elvállaltam, mire bekerültem a kreatív szakmába, de azóta egyik munka jön a másik után. Ezt persze ki is kell várni, s közben nagyon sokat kell érte tenni.

* A saját fotóidon szereplő modelleket, gondolom, te sminkeled.

— Mivel meg tudom csinálni, ráadásul pontosan olyanra, amilyennek elképzelem, természetesen én sminkelem őket. Ez nagy előny, hiszen nem kell pluszembert vadásznom, mindent meg tudok csinálni egyedül. S egyelőre ez jó is így. A jövőben talán jó lenne kialakítani magam köré egy kis teamet, meglátjuk.

* Melyik a legkreatívabb, legizgalmasabb része mindennek?

— Májustól hivatalosan is létezik a Jacqueline the Rebel, kiegészítőket, különleges ékszereket tervezek. Ez egy hihetetlenül izgalmas folyamat. Több rétege van. Tervezés, anyagbeszerzés, kivitelezés, és most már ott tartok, hogy a Király utcán van egy bolt, ahol magyar tervezők alkotásai találhatóak meg, s itt néhány hete az én termékeimet is meg lehet vásárolni. Persze az alkotás rész a legjobb, de az is rettenetesen jó, hogy így sok izgalmas és különleges embert ismerek meg. Olyan személyeket örökíthetek meg, akik nemcsak kívülről szépek, hanem a személyiségük is. Amit még imádok, az a termékek befotózása, az arculattervezés, hogy kitaláljam, milyen üzenetet közvetítsenek a képek, és végül mindennek a vizuális formába öntése, a fotózás. S azt hiszem, a fotózásba is lassan kezdek belejönni, kezd kialakulni a stílusom.

* A tanulás hajtott, hogy jelentkezz a Big Shotba?

— Az is, s úgy éreztem, kell valami visszajelzés. Már régóta motoszkált a fejemben a fotózás gondolata. Amikor először voltam Pesten, egy divatmarketing-suliba jártam, aztán elvégeztem egy stylistkurzust is, megtanultam sminkelni, tehát mindig ott mozogtam a divat világában. A fotózást valamiért piedesztálra emeltem, azt éreztem, ez a kiváltságosok szakmája. Aztán amikor néha egy-egy fotózáson, ahol sminkesként vettem részt, azt láttam, hogy a végeredmény egyáltalán nem jó, teljesen kiakadtam. Felhúztam magam, hogy a fotós miért nem fotózza be jól a terméket, modellt. Eldöntöttem, akkor inkább majd én lefotózom, amit kell. A Big Shotban azért indultam el, hogy kapjak valami visszaigazolást, hiszen ha autodidakta módon tanulsz, nincs senki, aki megmondja, jó úton haladsz-e. A versenyre tavaly januárban lehetett jelentkezni, akkor még csak néhány hónapja fotóztam. Aztán a majdnem ezer ember közül beválasztottak a legjobb százba, majd a legjobb tízbe. Már a száznál azt mondtam, szuper, ez már valami, akkor nem csinálom olyan rosszul. A legjobb tízbe kerülésemkor is ezt gondoltam… Most már megvan, amiért jöttem, elmondták, hogy jól csinálom, mehetek haza. Pedig a verseny még csak ekkor kezdődött.

* És voltak olyan feladatok, amelyek igen nagy kihívások elé állították a csapatot. Nyilván kellettek az instant jó ötletek és a kreativitás.

— Őszinte leszek: nem örültem a feladatoknak, de mégsem mondhattam, hogy köszi, kiszállnék, megszólalt bennem a maximalista, s nekifeszültem. Egy picit máshogy képzeltem el az egészet, azt hittem, lesz egy képzés is, ahol megtanulunk fényezni, megkomponálni egy képet stb., de nem. Mindent magunknak kellett csinálni, Pali a mély vízbe dobott bennünket. És ez hasznosnak bizonyult. Az első feladat táncosfotózás volt. Bozsik Yvette két táncosa érkezett, igazi profik. Akkor azt mondtam, na jó, én most fogok kiesni. De nem estem ki, ráadásul Yvette szerint az én sorozatom lett a legjobb. Nekem nem tetszettek a saját képeim, a többiek stílusát pedig ekkor még nem ismertem. Egy versenyben egymáshoz hasonlítják az alkotásokat, ami néha előny, néha hátrány. A második feladat épületfotó volt, itt is azt éreztem, hogy ki fogok esni (tehát mindig az aktuális feladatnál éreztem ezt). Nem estem ki, s a harmadik feladatnál, a portréfotónál az én képemet választották a legjobbnak, a heti Big Shotnak. Pedig az utolsó pillanatban küldtem el, annyira nem voltam vele elégedett. Tehát még nem tudom felmérni ezt. A negyedik feladat a természetfotó volt, poloskát kellett megörökíteni. Na most én a stlylingolt történetet szeretem, a divatot és a portrét, a letisztult, finom, nőies dolgokat akarom látni és láttatni, honnan a fenéből tudjam, hogyan kell poloskát fotózni? Azzal még kommunikálni sem lehet, nem egy kutya, még csak nem is kacsa. Izgalmas volt.

* De azért attól függetlenül, hogy nem egy több hónapos műhelymunka volt, ahogyan elképzelted, biztosan sokat lehetett tanulni. Egymás munkájából és Pál instrukcióiból, véleményezéséből is. És hát sokszor vendégkritikus is mondott véleményt a képekről.

— Persze. S az az érdekes, hogy nem tanultunk olyan sok mindent, mégis sokkal előrébb vagyok, azt hiszem. Számos különböző látásmóddal találkoztam, megtanultam, hogy sok fotó, melyről én nem feltétlenül érzem azt, hogy jó, valaki másnak lehet, hogy tetszeni fog. Azt sem gondoltam volna soha, hogy egy poloskáról lehet szép képet csinálni, de lehet. Nyitottabb lettem ettől a mély víztől. S arra is rájöttem, hogy sem állatot, sem természetet, sem mást nem akarok fotózni, kizárólag azt, amit eddig is. Egyébként kérdezhettünk bármit Palitól, mindenre kaptunk választ, és sokat segített. Ráadásul nagyon jó, családias hangulat volt végig, sokat nevettünk, úgyhogy sajnáltam, hogy vége lett.

* Akkor a szakmai visszajelzést megkaptad. Fontos neked, hogy elismerjenek? 

— Néhány napja otthon ültem, csend volt, pörögtek a gondolataim, s arra jöttem rá, hogy csak addig érdekelt, ki mit gondol rólam, és jó-e, amit csinálok, amíg nem éreztem én is elég jónak. Tehát a kezdő fázisban. Mint most a fotózás esetében. Mindenkinek van egy amatőr korszaka. Ezt az árat meg kell fizetni. Bénázni kell, rossz fotót és sminket készíteni, stb. Ezen át kell esni, nem lehet megúszni. Aki úgy gondolja, meg lehet, annak nem hiszem, hogy sikerülni fog. Akkoriban engem is zavart a rossz eredmény és a negatív visszajelzés. De mostanában annyi jó dolog történik velem, s olyan szépen összeállt az életem, hogy már csak az a prioritás, hogy élvezzem, amit csinálok, s az a fontos, hogy a nap végén boldognak érezzem magam. Elhalványul a külvilág véleménye. Ráadásul, mint megtanultam, minden hihetetlenül szubjektív. Ha elégedett vagy magaddal és a tempóval, mellyel haladsz előre, mindegy, mennyit keresel vele, s kinek mi a véleménye rólad, illetve a munkádról.