* Hogyan indult el a képzőművészeti pályán? Ha jól tudom, nem az agyag felé fordult először, hanem a textil iránt érdeklődött.

— Igen, mert nagyon szerettem rajzolni, és mindkét nagynénim — egyik sem ment férjhez, ezért segített édesanyámnak a nevelésünkben — a téli estéken rajzolgatott, amibe én is bekapcsolódtam. Az munkálkodott bennem, hogy olyan iskolába szeretnék menni, ahol rajzolni kell. Az osztályfőnököm, Molnár Erzsébet és a rajztanárom úgy gondolta, érdemes lenne megpróbálnom a felvételit az újvidéki iparművészeti iskolába, ami meg is történt, de a szerb nyelv miatt csak a pótfelvételi során sikerült bejutnom. Az órákon figyeltem, hogy a többiek hogyan dolgoznak, és érdekes volt számomra, hogy a rajz- és a szobrászatórán a tanárok az én munkáimat mutatták meg a többieknek, hogy milyennek kellene lennie egy rajznak vagy domborműnek. Amikor elérkeztünk a szak kiválasztásához, úgy gondoltam, a textil lesz a nekem való, de hamar rájöttem, hogy az nekem túl egyszerű, nem kihívás, a szobrászat és a rajz az én világom. Az osztálytársaim soha nem bántottak amiatt, hogyan beszélem a szerb nyelvet, mert a tudásom alapján értékeltek. Azóta is mindegy, milyen nemzetiségű ember nézi a munkámat, mert ő a munkát látja, és azt, amit kiolvas belőle — ha sikerül belevinnem azt, amit mondani akarok. Az évek hosszú során kialakítottam a saját képzőművészeti szótáramat. Most már tudom, mit hogyan kell elmondani, hogy érthető legyen, és le is tudják olvasni. Azt gondolom, azoknak a képzőművészeknek is fontos a forma kifejezése, akik nem foglalkoznak szobrászattal.

* Ha visszagondol, melyek azok a fontosabb állomások, amelyek elvezették a jelenkori művészetéig?

— Ezt nem lehet megtervezni és akarni, egyszerűen csinálni kell. A saját lépcsőmet járva eljutni fokról fokra, kifejezve a saját érzéseimet, élményeimet, illetve azt, hogy az élményeimre hatással van a környezetem. A külvilág a tárgyaival, színeivel, élményeivel és benyomásaival gazdagítja az én világomat. Hadd említsek meg egy példát: egy egynapos művésztelepen vettem részt Ludason, sokat beszélgettünk Raffai Judittal, az ott látott dolgok pedig olyannyira hatottak rám, hogy az alatt az egy nap alatt hat vagy nyolc rajzot készítettem, és mindből lett kerámia is. Ezzel azt szeretném mondani, hogy a tárgyak, az élmény, a szöveg valójában az élet összjátéka, és az emberre vagy hat, vagy nem. Valamilyen formában fogékonynak kell lennünk, meg kell élnünk és éreznünk a történéseket, hogy aztán mindezt úgy tudjuk továbbadni, hogy mások számára is érthető legyen.

* Melyek voltak azok a témák, amelyek érdekelték, megihlették önt?

— Ismételten azt tudom mondani, hogy az általam megélt élmények voltak a leghangsúlyosabbak, azok vezettek. Az ember és az élményei felé fordultam. Sokan meghaltak a családomban, és az életükről gondolkozva alkottam. A családom női tagjai inspiráltak, ezért gyakran nyúltam a nőábrázoláshoz különféle életszakaszokban. Az elmúlás és az élet értelme is foglalkoztatott. Úgy gondolom, amikor az ember gondolkodik egy témáról, akkor azt alaposan körül kell járnia. Minden embernek megvan a keresztje, és úgy vélem, hogy a léleknek a test a keresztje, tehát vinni kell azt, amit az ember megél. Sok téma meg is talált, hiszen például Horváth Emma kért fel, hogy foglalkozzak a keresztúttal és a születés misztériumával, Gubás Jenő pedig az Arany János balladáival való munkára biztatott, és ezekben a témakörökben kollázsok születtek. Úgy éreztem, ezek olyan magasztos témák, amelyekhez az én hozzájárulásom kevés. Nem meri az ember saját magáról feltételezni, hogy mit is tud. Többször mondták, hogy kishitű vagyok, de úgy érzem, ez nem ezen múlik, hanem ismerni és tisztelni kell az anyag jellegzetességeit, és tudni, hogy mit lehet kifejezni vele. Az alapos anyagismeret mellett saját magamat is ki kell próbálnom egy-egy témában. Mindig rengeteget olvasok, kutakodom, alaposan felkészülök, hogy megértsem a világot, illetve közelebb kerüljön hozzám.

* Említette, hogy a kerámiaalkotás előtt vázlatot készít papírlapra. Ez mindig is így volt?

— Ebben periódusok váltották egymást, amikor ugyanis szakrajz tantárgyunk volt, akkor olyan rajzokat kellett készítenünk, amelyeket majd berajzolunk a tányérba. A művésztelepek, a család, a rohanás mellett is papírra vetettem a rajzokat, és később, idővel rájöttem, hogy ezeket az ötletrajzokat úgy is elkészíthetném, hogy másoknak is megmutathassam őket. Így történt meg, hogy amikor elolvastam Silling István archaikus népi imádságokról szóló munkáját, ötletrajzokat készítettem, melyekből pasztellmunkák születtek, ezekből pedig kiállítás is nyílt. Az édesanyám és az anyósom halálesete nagyon megviselte az egészségemet, ezért egy rejtélyes allergia miatt mellőztem a kerámiázást, és a kollázs felé fordultam, melyet a későbbiekben tovább építettem mint kifejeződési lehetőséget.

* Ez a kifejeződési lehetőség hajtotta önt előre, jól érzékelem?

— Minden elismerésnek örültem, de egy díj valójában nem több, mint egy-egy embercsoport elismerése az addigi munkámról. Persze nem egyszerű dolog hetvenhat évet megélni, ötvenet eltölteni a szakmában, és akárhány kis lépcsőfokot meglépni. Folyton alkottam, és akárhányszor felkértek egy kiállításra, nekem mindig voltak kész munkáim. Úgy érzem, szellemileg még friss vagyok, tudnék összpontosítani az alkotásra, és lehet, hogy lesz még egy nagy kihívás, egy erős motiváció, mely valamit még megmozdít bennem, és visszaigazolja, hogy miért kell a kezembe venni valamilyen anyagot. Örömmel voltam részese kiállításoknak, melyekre meghívtak, és igyekeztem önkritikus lenni, hogy amit megcsinálok, annak értelme legyen. Minden ember fölteszi magában a kérdést, hogy mi értelme volt annak, amit csinált. Rengeteg munka van mögöttem, megjelenhetett Ninkov Kovačev Olga rendkívül alapos és kidolgozott könyve, melyet a munkásságomról írt, és jól sáfárkodtam a rám bízott alkotói erővel, de én is felteszem olykor magamnak a kérdést, hogy mi volt mindennek az értelme — ez valójában egy önértékelő pillanat. Abban a periódusban vagyok, amikor sokat gondolkodom a munkáim jövőjén, hiszen nemcsak az alkotónak, hanem a munkáinak is van sorsa. Szeretném érezni és tudni, hogy az általam összegyűjtött, megőrzött munkák valaminek apropójából előkerülnek, és a jövő generációi is megismerhetik őket. Ez lenne az értelme a munkáim további életének.