— A feleségemmel megbeszéltük, ő végzi a gyónást, én csak erkölcsi támogató leszek — mondja Ákos, a férj —, mi ugyanis házasságunk huszonkét éve alatt mindent együtt csináltunk, egyformán vállalva a felelősséget tetteinkért. — Most sem a felelősség alól szeretnénk kibújni, tudjuk jól, hogy szülőnek lenni nem könnyű feladat — folytatja a feleség. — Mi sokáig vártuk, hogy szülők legyünk, már azt gondoltuk, az örökbefogadás lesz a megoldás álmaink megvalósulására. Mindketten furcsa családból származunk. A férjem anyja, állítják, egy nagyon nehéz természetű, hidegszívű asszony volt, akit egy ártalmatlan betegség néhány nap alatt elvitt. A férjem akkor hatéves volt. Az apja és a mostohája mellett nőtt fel, aki az anyja halála után nagyon gyorsan beköltözött az otthonukba. A férjemnek született két húga, és a két „migyerekünk” mellett nőtt fel, de azt hiszem, ezt senki sem vette igazából észre. Nekem voltak szüleim és egy öcsém is, aki teljhatalmú ura volt az életünknek. Nem voltunk jó viszonyban gyermekkorunkban és felnőttként sem — engem a család úgy kezelt, mint egy szükséges rosszat, akit el kell fogadni, ha már megvan.

A férjemmel a munkahelyünkön jöttünk össze. Közel jártunk a harminchoz, ideje volt már családot alapítanunk. Ő egyedül élt egy albérleti szobában, és amikor megesküdtünk, az volt az első dolgunk, hogy megfelelő lakást találjunk. Az első, közös feladatunkat együtt határoztuk meg, és a megvalósítását nem tettük függővé az anyagiaktól. Nagyon szerettünk volna gyereket. Sokat beszélgettünk erről, jó előre elterveztük, mi mindent nyújtunk majd neki, mennyire szeretjük majd. Azt hiszem, ebben a tervezésben jelentős szerepe volt a gyermekkorunknak, ahonnan szeretetre éhesen kerültünk a felnőttek világába. De a dolgok nem az elvárásaink szerint alakultak. Két év alatt két terhességem szakadt meg, azt hittük, nem lehetünk szülők. Az örökbefogadást terveztük, de ahhoz előbb meg kellett oldani a lakásgondot. És akkor teherbe estem. Minden gond nélkül, végtelenül boldogan viseltem a várandósság kilenc hónapját, illetve magát a szülést is. És végre hallhattam a fiam egészséges cuppogását, ahogy teljes erőbevetéssel szívta magába a tejet. Leírhatatlan érzés volt, ma is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok.

A férjemmel új erőre kaptunk a fiunk mellett. Az orvosok azt tanácsolták, ne kísérletezzünk még egy terhességgel, így a fiunk lett számunkra a világ közepe. Az ismerőseim közül sokan javasolták, hogy vegyek gyermekneveléssel kapcsolatos szakkönyveket, de én ezen jót nevettem, és azt mondtam, a fiammal csak azt teszem, amit a szívem diktál, itt az eszemnek nem lesz sok feladata. És biztosan ekkor követtem el a legnagyobb hibát. Ahogy nőtt, úgy idomultunk hozzá és a szükségleteihez. Amikor iskolába indult, minden házi feladatot együtt írtunk meg. Később, főleg a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, minden nehezebb feladatot magamra vállaltam, hogy őt tehermentesítsem. Felépítettük a családi házat, az ő szobája volt a legszebb, csak az került oda be, amit ő választott. Most már tudom, hogy ő egy teljesen normális, de átlagos képességű legényke, aki soha nem is akart ennél több lenni. Időnkét, ha nagyon anyáskodtam, a férjem figyelmeztetett, hogy anyámasszony katonáját csináltunk belőle, de úgy gondoltam, elég kegyetlen az élet, úgyis kijut majd neki is a bajból, ha önállósul. Átvészeltük a kamaszkort, befejezte a középiskolát, és dolgozni kezdett. Ahogy megkapta az első fizetését, szinte azonnal megváltozott. Nem akar velünk beszélni, az égvilágon semmiben sem vesz részt, ami az otthont illeti. Az anyagiakról kijelentette, hogy azért ő dolgozott meg. Sokszor durva, tiszteletlen. A férjemmel kétségbe vagyunk esve. Tudjuk, hogy mi neveltük, de azt is tudjuk, hogy minden vele kapcsolatos lépésünket a legjobb szándék vezérelte. És meg voltunk győződve, úgy neveltük őt, hogy tisztelni tudja az értékeket. Imádjuk, nekünk csak az a fontos, hogy neki jó legyen. De hogy nyúljunk a gond megoldásához úgy, hogy ő ne vonuljon azonnal fedezékbe? Nekünk már az is siker volna, ha elérnénk, hogy megértse: nekünk ő a legfontosabb, és ez mindig így lesz. De ahogy idősödünk, már azért is hálásak lennénk, ha csak egy csipetnyit tisztelne, esetleg szeretne bennünket.