— Régi vágyam teljesül ezzel a beszélgetéssel — kezdi a középkorú nő. — Egyszerű, tanyasi asszony vagyok, nem jártam magasiskolába, de az élet megtanított számtalan olyan dologra, amelyet ott biztosan nem is tanítanak. Az egyetlen kapcsolatom az intellektuális tevékenységekkel az újságolvasás, és mindig rácsodálkozom, milyen okos mindenki, akivel az újságírók beszélgetnek. Végül a lányom nyugtatott meg: anyu, ha valami butaságot mondasz, az újságíró majd rendbe szedi a mondanivalódat, és a végén, meglátod, minden rendben lesz. Megfogadtam a tanácsát, annál is inkább, mert elegem van abból, hogy az életben majdnem mindig a nők járnak pórul. Bármilyen élethelyzetről legyen is szó, szinte szabály, hogy abból a nő kerül ki vesztesen. Nem akarok harciasnak tűnni, de azt hiszem, ideje volna már változtatni azon a hagyományon, hogy a nőnek születésétől kezdve Kuss a neve. Minél egyszerűbb a környezet, ez a „becenév” annál szívósabban ereszt gyökeret a nőkben. Ennek köszönhetem, hogy alaposan át kellett gondolnom az életemet, és kitalálnom a módszert, mellyel mindig talpra eshetek. Nem várom, hogy ezért megdicsérjenek, de én ma sokkal jobban érzem magam, mint régen!

Az általános meggyőződéssel ellentétben a tanyavilágban még ma is normális jelenség, hogy a fiatalokat úgy boronálják össze az idősebbek, hogy azok sosem látták egymást. Mert az idősek szerint a „szerelem majd a közös évek során alakul ki”. Én is így mentem férjhez. Azt azért még megemlítem, hogy az én és a férjem szülei is megfizették a „terepszemlét” végző igyekezetét, aki kivizsgálta a család jó hírnevét, anyagi helyzetét stb., és utána következhetett a lakodalom. Húszéves voltam, amikor közölték velem, hogy megvan a férjjelölt. Hiába mondtam, hogy én már két éve szerelmes vagyok a szomszéd család legidősebb fiába, meg sem hallották a hangomat. Megvolt a lánynézés, rövidesen a lakodalom is. Az én szerelmem elment katonának, és vissza sem jött, mert megnősült. Mit mondjak, éltem a tanyasi asszonyok életét: kapáltam a kertet, a szántón a kukoricát, etettem a jószágot, esténként, ha a férjem józan volt, vagy nem volt nagyon fáradt, viszolyogva ugyan, de eleget tettem házastársi kötelezettségemnek, ami után a férjem az oldalára fordulva horkolni kezdett, én pedig meredtem a semmibe.

Felnőtt a lányom, középiskolát fejezett be, építettünk a város közelében egy kis családi házat. Ekkor már nem voltak álmaim, csak arra ügyeltem, hogy neki jótanácsokat adjak. De közben a férjem soha, egyetlen fontos ügyben sem kérte ki a véleményemet, ha pedig ennek ellenére mégis volt, rendszerint durván a helyemre tett. Őszintén mondom, megkönnyebbültem, amikor meghalt. És egyúttal megfogadtam, engem soha többet senki sem rak félre, de ha megpróbálja, hát én visszavágok. Dolgozni kezdtem házaknál a városban, hiszen sok családban, ahol az asszonynak is van munkahelye, megbecsülik a szorgalmas bejárónőt. Ennek hála nem szenvedtünk hiányt anyagiakban. A lányom férjhez ment, a párját ő választotta — de sajnos csak hat hónapot éltek együtt, a vejem ugyanis hirtelen meghalt. A lányom nem akart hozzám költözni, a lakásban maradt, melyet az anyósáéktól kaptak, és melyet nem vettek el tőle. Mindketten éltük az életünket. Én igyekeztem feltalálni magam, nem válogatva a módszerekben. Hosszú idő után találkoztam az első szerelmemmel, aki özvegyen élt egy város környéki tanyán. Időnként eljött hozzám látogatóba, később megkért, hogy segítsek neki például paradicsomot főzni. Segítettem hát nemegyszer, arra számítva, hogy majd rendezzük a viszonyunkat. De ez nem történt meg, mondván: nem herdálja el, amit keservesen összekapart. Ezután már tudtam, mi a teendőm. Van egy távolabbi szomszédom, öreglegény, időnként takarítok nála, és tőle annyi friss húst kapok, hogy a lányom mélyhűtője is tele van. Olykor kapcsolatba lép velem a régi szerelmem is, legutóbb például lakodalomba hívott egy rokonához. Mondtam neki, hogy nincs mit felvennem, hát felöltöztetett. Ne nézzen rám olyan megrovóan, csak gondoljon vissza az életére: magát sosem használták ki? Én senkit sem alázok meg, senkinek nem bolygatom a családi életét, semmit el nem veszek úgy, hogy ne tudná a másik. Az én képzeletbeli anyakönyvi kivonatomban többé nem szerepel a Kuss becenév. Az elmúlt mintegy hatvan év alatt rájöttem, azt kell megtanulni, hogy az ember mindig talpra essen. Lehet, hogy nem tartom be az íratlan szabályokat, de annyi biztos, hogy ha valamit sikerül kiegyenlítenem, soha sincs lelkiismeret-furdalásom. Sikerült elérnem, hogy tiszteljem önmagamat.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)