Az ó meg az új

Kiléptem a madárcsicsergéstől zajos utcára, és a mellettünk lévő pékségből kiáradó frissen sült kenyér illatát beszippantva elégedetten gondoltam arra, hogy ez jó nap lesz.

A kanyargós út mellett egy kis, zöld padon egy idős nénike üldögél, fáradt arcát nap felé fordítja. Ráncos keze összekulcsolva ölében pihen, bokáig érő szoknyája lengedezik a tavaszi szellőben, felsőtestén kötött, kis mellény. Micsoda múltbéli térfigyelő kamera, gondoltam magamban, s önkéntelen gúnyos mosolyra húztam a szám. Ekkor a néni észrevett, és mosollyal köszöntött, mit sem sejtve a magamban tett gúnyos megjegyzésemről. Hazafelé menet láttam, hogy a néni még mindig ott ül. Sajnálattal töltött el a gondolat, hogy milyen eseménytelen napja lehetett.

— Jó napot kívánok! — köszöntöttem.

— Szervusz, kislány! — szólalt meg a néni barátságosan. — Ha nem nagyon sietsz, ülj le mellém, beszélgessünk! Olyan magányos vagyok, egyetlen szórakozásom a járókelők szemlélése. Már nem tudok messzire menni, csak az emlékeimben — mondta, miközben a távolba meredt.

Próbáltam a tekintetét követni a mogyoróbokor felett a szemben levő keskeny utcán végig, a vasútig és tovább… Arra gondoltam, olyan messzire nem is lát el… Aztán áramütésként hasított belém a gondolat, attól, amit a néni lát, én nem térben, hanem időben vagyok távol. A múlt évtizedeinek emléke nehezedik a vállára, és kis könnycsepp formájában néha kiül az arcára.

— Tudod, kislány, régen minden más volt. Én is voltam fiatal, reményekkel és álmokkal teli és bolondos. Pont olyan szőke hajam volt, mint neked. Szoros fonatba kötve hordtam, és bele mezei virágot tűztem. Nővéreimmel a gémeskút körül fogócskáztunk, míg a nap alá nem szállt a látóhatáron, s anyánk vacsorázni hívott minket. Persze csak az estéli imádság után vacsorázhattunk, mivel mindennek megvolt a maga rendje. Ilyenkor tavasszal a felnőttek a kaszálón dolgoztak. Napcserzett arcok és érdes munkáskezek árulkodtak erről. A tarisznyába rejtett kenyérdarabkákat hazahozták, mi pedig örültünk a madárlátta eledelnek. Nehéz munka, mégis esténként boldogan tértek mindig vissza a családi körbe. Senki nem panaszkodott, ez nem volt szokás. Mi, nagyobbacska lányok iskola után a kicsikre vigyáztunk. A fiúk mentek ki a nádas szélére libákat legeltetni. Náluk volt a fémbögre, félig megtöltve kukoricával. Ha megrázták, ez volt a jel a libáknak, hogy haza kell menni. És a libák követték a kukoricaszemek keltette zörej hangját hazáig. Téli esténként a fonóban vagy egymás házánál gyűltek össze az emberek. Jó társaságban jobban megy a munka. A fiatalasszonyok énekeltek kukoricahántás közben. Fejükön babos kendő, ölükben fonott vesszőkosár. Énekeltek, míg járt a kezük. Volt, aki hangszeren, rendszerint citerán kísérte. Később az idős szomszéd bácsi mesét mondott, és a gyerekek köré gyűlve, elkerekedett szemmel csüngtek minden szaván. Nekik a mese volt az altató.

Már-már a története részesének éreztem magam. Szinte hallottam a tűz pattogását a búbos kemencében, és éreztem a benne sült friss cipó illatát. Szomorúan vettem tudomásul, hogy amiben most élünk, az egy teljesen más világ. Egy rideg világ. Megöleltem a nénit, mint a dédim szoktam, talán nem örökre búcsúztam tőle. Már nem voltak gúnyos gondolataim. És arra gondoltam: ez egy jó nap volt!

Fotóillusztrációk: Lehócki Luca