- Szabó Attila felvétele

Ternovácz István 1962-ben született Temerinben, kisiparos családban. Az általános iskola elvégzése után a futaki mezőgazdasági középiskolában tanult, majd az újvidéki mezőgazdasági karon szerzett egyetemi oklevelet. Az Újvidéki Televízió ösztöndíjasaként a televízió Barázda című műsoránál kezdődött ,,kényszerű' újságírói pályafutása, a szakmában ugyanis nem kapott munkát. Rövid ideig tartó televíziózás után átkerült az Újvidéki Rádióhoz, a Faluműsor és a környezetvédelmi műsor szerkesztőjeként dolgozott. 1990-től azonban, a történelmi VMDK talpra állásának és az országban zajló háborús folyamatoknak a hatására, érdeklődésének homlokterébe a magyar érdekvédelem és a belpolitika kerül. 1993 óta tudósítja a budapesti Kossuth Rádiót, 2001 óta szerződéses munkatársa. Állandó rovata van a Vajdaság ma internetes hírportálon.
Újságírói tevékenységét a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség tavaly Napleány-díjjal jutalmazta, az idén pedig Sólyom László magyar államfő a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki.
*Egy nyelvi, esetünkben a magyar közösséget tájékoztató újságírónak - aki, akarja vagy sem, közösségi gondolkodást is formál - a munkásságában mennyire fontos, hogy feladatát ne tessék-lássék módon végezze?
- A futószalag mellett álló dolgozó sem végezheti a munkáját tessék-lássék módon. å azonban tudja, mikor kezdődik a munkaideje és meddig tart, és hogy a gép mellett minden mozdulatának összhangban kell lennie ahhoz, hogy a normát teljesíteni tudja. Az újságírásban más a helyzet, hiszen nincs meghatározott munkaidő, azt a történések és a műsorok, meg a mindig kínos lapzárta határozza meg. Ebből adódóan már a kezdet kezdetén eldönti az ember, hogy vállalja-e ezt a kiszámíthatatlan életvitelt, vagy sem. Ha igen, akkor azt is el kell döntenie, hogy beéri-e azzal, hogy az írások leadásával tisztességesen elvégzi a munkáját, vagy hajlandó mélyebb szinten azonosulni azzal, amit művel, hogy képes-e munkája során egyidejűleg átérezni azt, amiről riportalanya beszél, és azt, hogy a sok szempontból különböző hallgatók mely kérdésekre szeretnének választ kapni a témával kapcsolatban. Ha ez sikerül, és még azt is eléri, hogy a hallgató nem veszi észre: az éterbe kerülő hangfelvétel elkészítése során történetesen lázas, fáradt vagy levert volt, akkor az már fél siker. Ha ezenkívül még képes az együttérzésre, a véleményütköztetésre, és a legnemesebb értelemben fel tudja vállalni a közösségi érdekek képviseletét, ugyanakkor saját hibáival is képes szembenézni, és tanulni belőlük, akkor érdemes művelni ezt az egyébként szép hivatást.
Újságíróként elsősorban a vajdasági nemzettestet és lokálpatriótaként a temerini magyarokat szolgálom, mégpedig úgy, hogy a Kárpát-medencében mindenütt értsék és érezzék, kik vagyunk, milyen utakon járunk. Ez a nemzeti előjelű szolgálat azonban nem kizárólagos. Az én kötelességem azt kérdezni, arról beszélni és írni, ami iránt a közösség határozott érdeklődést tanúsít.
* A kitüntetést átvéve említetted, hogy munkádat ugyanolyan keresztényi alázattal folytatod, mint eddig tetted. Szólnál erről bővebben?
- Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kitüntetés átadására nem csupán a magyar államiság napján, hanem a keresztény magyar államalapítás napján került sor. És ez nem ugyanaz. Keresztény alázat nélkül nem érdemes művelni az újságírást. Minden megszólaltatottnak megadatik a tiszteletet, de sajnos akad rá példa, hogy a másik oldal ezt nem viszonozza. Ez szerencsére nem gyakori jelenség, elsősorban politikai vagy pénzügyi hatalommal rendelkezők esetében történik meg, akik hajlamosak kisistenként viselkedni. Úgy fogják fel, hogy az újságíró eleve csak szolga lehet, az ő szolgájuk. Több újságíró kollégát ismerek, akiket újságírói és emberi mivoltukban megaláztak, de ők, féltve szegényes egzisztenciájukat, nem vállalták a szembeszegülést. Erre mondom én azt, hogy ma a vajdasági újságírásban nem a cenzúra a fő probléma, hanem az öncenzúra. Az újságírók zöme azért fél kimondani az igazat és a valót, és azért nem ás le a dolgok mélyére, mert nincs megfizetve.
Jó az, ha az újságíróban van valamennyi Lúdas Matyi természetéből, ha működik benne a magyar virtus. Hogy ne nézzék mikrofonállványnak vagy tollnak valaki kezében. Hogy a krónikás ne csak nézzen és halljon, hanem lásson és érezzen is, és ezt át is tudja, át is merje adni a nagyközönségnek. A politikus felszólalásában ugyanis egy elejtett félmondat esetenként többet elárul szándékáról, mint a félórás körítés.
* Az újságíró munkássága során a közélet valamennyi területével kapcsolatba kerül. Tapasztalatod szerint mennyire van valóságalapja annak, hogy egyik-másik magyar médiát valamelyik párt szócsöveként emlegetik?
- Amikor ez a kérdés felmerül, akkor az ember önkéntelenül is a VMSZ korábbi egyeduralmára gondol. Én azt hiszem, hogy ma nem elsősorban a VMSZ-szel és annak legszűkebb vezetésével van baj, hiszen ma nincs olyan kérdés, amit Pásztor Istvántól, a párt új elnökétől ne lehetne megkérdezni, és amire ő készségesen ne válaszolna. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a háttérben léteznek politikai érdekcsoportok, amelyek távirányítással próbálják befolyásolni a vajdasági magyarság tájékoztatását. Szerencsére ma az Internet világában számos alternatív lehetőség kínálkozik arra, hogy a monopol helyzetben levő médiumok által elhallgatott dolgokról értesíteni lehessen a közösséget. Ez biztató, mint ahogy biztatónak tartom azt is, hogy a magyar politikai elit bizonyította: képes az együttműködésre. Legalább ennyire jó, hogy a délvidéki magyarság ütőképes csapattal rendelkezik ott, ahol a törvényeket hozzák, a szerbiai parlamentben. Lehet, hogy megköveznek érte, de - a minden rosszban van valami jóból kiindulva - jónak tartom azt is, hogy a magyar szavazók a Magyar Koalíció részleges támogatásával további együttműködésre és a nemzeti érdekek összehangolására kényszerítik a pártokat.
* Újságírói, tanári munkásságodon kívül a közösségünket a közelmúltban ért bosszúállások feltárásán is dolgozol. Mi késztet erre?
- Az élet hozta így. Akkor kezdtem újságírói pályafutásomat, amikor megtört a jég, és elkezdhettünk beszélni az 1944-45-ös történésekről, a kötelező beszolgáltatásról. Nagyon sok anyag halmozódott fel, lassan megnyíltak az emberek, így jött össze a Pusztulj, kulák! című riportkönyvem és a Temerini Razzia c. monográfia, amelynek Ádám István, Csorba Béla és Matuska Márton mellett egyik társszerzője vagyok. De bőven akad még feldolgozatlan téma szűkebb és tágabb környezetünkben.
Ezen kívül pedig meggyőződésem, hogy a nemzeti sorskérdéseket nem szabad a szőnyeg alá söpörni, akkor sem, ha ez a mai világban gyakran nem kurrens áru, és ha ez valaki számára kényelmetlen, az újságíró számára viszont kockázatos. Élet csak egy van, ezzel úgy kell gazdálkodni, hogy az embernek később ne kelljen szégyenkeznie. Főként ne a tárgyilagosság megkerülése és a tények elhallgatása miatt. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor szerintem megérte tollat ragadni, vagy mikrofont fogni.