* A beszélgetésünket kezdjük azzal, hogy mit szóltál a díjhoz, és milyen érzés, hogy azok terjesztettek föl, akikkel együtt dolgoztál, illetve dolgozol még mindig.

— Nagyon megörültem a díjnak, hiszen az ember évekig, évtizedekig teszi a dolgát, és nem is számít arra, hogy ezért elismerést fog kapni. Nagyon meglepődtem, talán egy kicsit sírtam is. A kollégáim ügyesen titkolóztak, senki nem árult el nekem semmit. Utólag derült ki, hogy hetekig szervezkedtek, a többi közt egy Facebook-csoport által, melyben benne volt az én két fiam is, akik kiskoruk óta szintén itt vannak az egyesületben, és nem mondtak semmit, hogy sikerüljön a meglepetés.

Komarek Magdolna (fotó: Facebook)

* Milyen volt ez a majdnem negyed évszázad, melyet itt, az Egység Művelődési Egyesületben eltöltöttél, mi mindennel foglalkoztál?

— Lehet, hogy egyszerűbb lenne felsorolni, hogy szervezőtitkárként mivel nem foglalkoztam. Én ugyanis mindenben benne voltam. Például volt olyan évad, amikor én súgtam a színjátszóknak, mivel abban a pillanatban nem volt súgónk. Segítettem a programok, karácsonyi, húsvéti, március 15-ei műsorok rendezésében. Foglalkoztam pályázatírással, szervezéssel, a vendégszereplések megbeszélésével, a vendégek fogadásával, járművek biztosításával, ha vendégszereplésre mentünk, farsangra fánkot sütöttem, vasaltam a néptáncosok viseleteit, vagyis bármit intéztem, amire éppen szükség volt az egyesületben. Sőt, ha kellett, takarítottam is.

* Rengeteg emberrel találkoztál ez alatt az időszak alatt. Nehéz az emberekkel dolgozni?

— Nem könnyű, de ha mindenkihez úgy viszonyulsz, mintha a saját barátaid volnának, ha mindenkire mosolyogsz, akkor ugyanazt kapod vissza. Mosolyra mosollyal felel mindenki.

* Biztosan nagyon sok minden változott itt az egyesületben attól a naptól kezdve, hogy idejöttél.

— A legfeltűnőbb, hogy sokkal kevesebben vagyunk manapság, sajnos csökkent a nagykikindai magyarság száma. De ennek ellenére senki sem adja fel, sem az elnökség, sem azok a fiatalok és idősebbek, akik még itt vannak. A gyerekek is változnak, régebben nem volt internet, nem voltak ezek a modern eszközök, jobban összetartottak a fiatalok. Például a tánccsoport tagjai biciklivel mentek kirándulni. Most már inkább megfogják a saját kis kütyüjüket, és azzal törődnek. Emellett a székházunk is nagyon sokat alakult, fejlődött, szépült, és még most is folyamatosan épül, meg persze a munkakörülmények is sokkal jobbak. Nagyobbak a pályázati lehetőségek, jobban hozzá lehet jutni az anyagiakhoz.

* Nyugdíjasként sem hagytad itt az egyesületet.

— Nem tudtam itt hagyni, mert mindig úgy éreztem, ez a második otthonom. Amikor fiatalabb voltam, befordultam a sarkon, és szinte szaladtam, hogy minél hamarabb ideérjek, hogy a kollégákkal megbeszéljük, mit is csinálunk. Most már van két unokám, velük is szeretek együtt lenni, és ott a háztartás is, mellyel amíg dolgoztam, nem tudtam annyit foglalkozni, mint most. Két éve az egyesület elnökségének a tagja vagyok, örülök, ha kikérik a véleményemet, és nagyon szívesen segítek.

* Valószínűleg nem hiába nevezed második otthonodnak ezt az épületet, mert rengeteg időt töltöttél itt.

— Bizony, mert például a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozója tíz napig tartott, olyankor reggeltől estig, éjfélig itt voltunk, és másnap reggel megint jöttünk vissza. Ehhez természetesen szükségem volt a család támogatására, mely szerencsére sohasem maradt el. A férjemet mindenképp ki kell emelnem, hiszen ő is nagyon sokat tartózkodott az egyesületben. Mind a két fiunk néptáncos volt, jelenleg a színjátszó csoportban segédkeznek. A két unokám verset mond, és zenél. Most alakult meg a citeracsoport, nemrég volt az első próbája, mindkét unokám benne van, és a menyem is citerázik. Vagyis a családunk minden tagja kötődik ehhez a tevékenységhez.

* Miért vállalja az ember ilyen hosszú időn át ezt a munkát?

— Ez nagyon jó kérdés. Mert szerettem? Valószínűleg ez a válasz. Előtte sok helyen dolgoztam, de egyik sem kötődött a kulturális élethez. Persze már akkor is jártam ide, a magyar otthonba, ahogy mi hívjuk, de csak azért, hogy megnézzem a gyerekeim műsorát vagy egy-egy színházi előadást. Amikor idejöttem, kitárult előttem a világ, láttam, mennyi lehetőség van, és hogy semmit sem szabad föladni, meg kell tartani a magyarságunkat, ápolni kell az anyanyelvünket. Tehát korábban semmi kapcsolatom nem volt a szervezéssel, de az akkori kollégáimnak, munkatársaimnak köszönhetően nagyon belejöttem, annyira, hogy még a mai napig sem tudom abbahagyni.

Fotó: Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség

* Volt-e olyan rendezvény, amely akkor indult el, amikor te itt voltál, és az egyesülethez fűződik?

— Volt, a Bánáti Versmondók Találkozója, mely öt-hat év után sajnos megszűnt. Az én tapasztalatom azt mutatja, nem jó, ha egy-egy eseménynek sokáig ugyanaz a helyszíne, mert idővel kifullad, ellaposodik. Én mindig jobban szerettem az utazó rendezvényeket, azok talán kedvesebbek az amatőröknek is, meg a szervezőknek is. Van még egy szemle, a Nemzetközi Kórustalálkozó, melynek — talán nem hangzik dicsekvésnek, ha elmondom — én voltam a megálmodója és a fő szervezője. 2015-ben indult, az utóbbi két évben sajnos nem tudtuk megtartani, de remélem, hogy az idén már folytatódhat.

* Említetted, hogy egyre kevesebben vagytok. A programoknak van közönségük?

— A járványhelyzet mindent megváltoztatott, de az idén a március 15-ei műsorunknak volt közönsége. Húsz évvel ezelőtt avattuk fel a Kossuth-táblánkat, az 1848/49-es magyar forradalomra és szabadságharcra ott emlékezünk, október 6-án pedig a református templom udvarában 1996-ban felállított kopjafánál koszorúzunk. Nem mondom, hogy a műsorainkon, rendezvényeinken dugig tele van a 180 férőhelyet számláló színházterem, de mindig nagyon sok az érdeklődő.

* Van-e olyan esemény, történés, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza?

— Számomra minden szép és jó volt, mindent szerettem csinálni, és még ma is nagyon jó érzés, amikor találkozom a régi ismerősökkel. Számtalan művelődési egyesülettel, színházi társulattal tartottuk a kapcsolatot, működtek a vendégszereplések. Egyik évben, amikor jöttek a muzslyai színészek, nekem valami problémám lett a szememmel, kórházban is voltam emiatt. A következő évben, amikor ismét ugyanaz a társulat érkezett, megkérdezték tőlem, jól vagyok-e, minden rendben van-e a szememmel. Nagyon jólesett, hogy egy év után is emlékeztek rá, hogy nekem volt valami gondom, és nem lehettem jelen az előadásukon. Eszembe jutott egy kedves magyarittabéi történet is. Egyik évben a táncosainkkal voltunk ott, és a rendezvény után olyan jól érezték magukat a mieink is, hogy alig akartak hazaindulni. A helyi fiatalok pedig lefeküdtek a busz elé, hogy még egy kis maradásra bírjanak bennünket. Mostanában a Plakett díj kapcsán összegeznem kellett az itt töltött időszakot, és mások is megkértek, hogy emlékezzek vissza. Valóban nagyon sok minden történt, de nem mondhatok mást, csak azt, hogy itt mindig nagyon jól éreztem magam, és még ma is szívesen jövök be. Fontosak az elismerések, de én sem a díjért dolgoztam, viszont nagyon jólesik, hogy gondoltak rám, és felterjesztettek. Nézd, könnybe lábadt a szemem, talán fejezzük is be a beszélgetést.