home 2024. május 24., Eszter napja
Online előfizetés
„A közéleti témáktól sokszor szorongok”
Szerda Zsófia
2021.12.11.
LXXVI. évf. 49. szám
„A közéleti témáktól sokszor szorongok”

Biacsics Renáta, Renya, azaz Renyagyár egy jó nagy adag fanyar és szarkasztikus humorral megáldott fiatal grafikus. Két szőke gombócba csavarva hordja haját, öltözködése sem az a szürkeveréb-style, és Insta-sztárnak is nevezhetnénk, hiszen elég népes a követőtábora. Aztán egyszer csak itt termett udvartartásával a Desirén. Immáron második alkalommal. Természetesen nem én ismertettem meg vele a Majót s annak füstös, történelemmel, könnyekkel és nevetéssel átitatott hangulatát. Illett az interjúnkhoz a helyszín, hiszen ő maga is sokat rajzolta kávézók őslakosait. 

* A művészvilágba egy egészen másik világból csöppentél bele.

— Én gyerekkorom óta fanatikusan rajzoltam, s akkor még nem tudtam, de már az is egy picit terápiás jellegű volt. Sopronban jártam középiskolába, ott nem nagyon volt lehetőség képzőművészettel foglalkozni. Hobbiszinten űztem. Aztán ott álltam a pályaválasztás előtt, és gondba estem, mit is csináljak. A gimink elég menőnek számított, mindenki ügyvédnek vagy orvosnak készült. Na engem ez egyáltalán nem érdekelt, rajzolni akartam. Bár esélytelennek láttam a dolgot, felvételiztem Budapestre a Dekoratőr Iskolába. Felvettek. Ez volt az ugródeszka. 

* Sopronból Pest, majd Pécs.

— A soproni közeggel soha nem tudtam azonosulni, túl konzervatív volt. Aztán Pesten tapasztaltam meg azt, hogy nem vagyok én egy fura kis ufó, csak eddig rossz helyen voltam. A Dekoratőr Iskolában meg a koliban azt láttam, hogy itt mindenki ufó. Itt kezdődött el igazán a tinikorom.

* Hogyan kell elképzelni egy dekoratőriskolát?

— Ez valójában kirakatrendező-iskola, mely a ’70-es években indult, ekkoriban ez még külön szakma volt. Ami tök jó, mert az arányérzéket is fejleszti, a térlátást is. De ha belegondolsz, egy olyan szakmát tanultunk, amelynek ma már nincs nagyon létjogosultsága. Viszont voltak rajzóráink, és rengeteg kreatív feladatot kaptunk. Egy kicsit a művészeti egyetemekre készítettek fel. Én nem voltam egy kimagasló tehetség, csak fanatikus. Álomszerűnek is tűnt, hogy valaha sikerül, de felvettek Pécsre. Ezt persze megelőzte a keresgélés, sokáig textil szakra szerettem volna menni, majd képgrafikára, aztán festészetre, de mázlim volt, hogy éppen akkor indult Pécsen a tervezőgrafika szak, amikor engem fölvettek. Ennek elindítója, Gerendy Jenő pedig olyan embereket válogatott, akik külön-külön mind egyéniségek, és nem is erőltetett ránk semmit. Mindenkinek a jó oldalát erősítette.

* Akkor a suli győzött meg, hogy végül Pécsen maradj?

— Nekem ekkorra már volt egy kialakult baráti köröm Pesten, s azt képzeltem, hogy elmegyek én Pécsre suliba, de tuti nem maradok ott, hiszen nekem a fővárosban a helyem. Aztán néhány hónap alatt belezúgtam Pécsbe. Kedves, aranyos emberek lakják, valahogy közvetlenebbek is, jó impulzusok értek, nagyon jó a város hangulata. Egyébként például Szabadkán is ezt érzem, ezért szeretem.  

* Elkezdtél Csató Csengével kávéházakban ücsörögni, és a betérő embereket lerajzolni, a rajzokhoz rövidebb vicces vagy csípős szöveget pászintani. Ez volt a Szent Kávé Rajzszakkör.

— Először poénból csináltuk, a Nappali nevű helyen üldögéltünk, rajzoltunk, aztán azt feltöltöttük a netre, hogy mások is röhögjenek rajta. Ezt megtalálta egy újságíró, írt rólunk, és bedurrant a dolog. Nagyon felkapottak lettünk. Kaptunk felkéréseket, volt kiállításunk, de néhány év után ez kifulladt, Csengét is más kezdte el érdekelni, úgyhogy abbahagytuk. De már itt elindult az a vonal, hogy a saját életünk filmjét rajzoljuk le. Egyedül nem akartam csinálni, úgyhogy más dolgokkal kezdtem foglalkozni, amelyekhez felhasználtam a közben gyűjtött anyagomat. Fanatikus vagyok ugyanis, ha hallok valami jót, azonnal feljegyzem. Készítettem például egy könyvet, ez a Mélypécs, mely hét monológot tartalmaz, létező és fiktív emberek a szereplői. Ezt lehet, hogy átírják színpadra. Nagyon kíváncsi vagyok, mit lehet kihozni belőle.

* Renyagyár a blogod neve. Biztos van egy jó története annak, miért éppen ez.

— Természetesen. (Nevet.) Az egyetemen állandóan bent voltam a műteremben, míg ki nem rúgtak. Volt egy termünk, melyet manuális dühöngőnek neveztünk el, itt lehetett mindenféle koszos melót csinálni. No itt aztán annyira elvadultam, hogy volt ugyan egy sarkom, de mások részlegére is átburjánzottak a cuccaim, tele hülyeségekkel. Kidobott tárgyakkal, babáktól a törött porszívóig. Jöttek a többiek, én már ott tocsogtam a festékben, és csak annyit mondtak: na, beindult a Renyagyár. Ez megtetszett, és megtartottam.

* A terápiás jellege a rajzoknak mire vonatkozik? A munka terápiás számodra, vagy az, hogy kirajzolsz magadból témákat?

— Egy picit mindkettő. A közéleti témáktól sokszor szorongok. És hogy ne pufogjak ezen, ne rohadjon ott belül, készítek róluk egy rajzot. És talán ezzel másokat is megnyugtatok egy picit. De így vagyok a magánéleti s más hétköznapi hülyeségekkel, problémákkal is. Azzal segítek magamon, ha ezeket kiröhögöm, és készítek egy önironikus rajzot. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egyedül van a gondjaival, pedig nem. Ezért tudnak az emberek azonosulni a rajzaimmal. Jó azt érezni, hogy a másik tehene is döglődik. Persze azért ügyelek, hogy ne legyek sértő, s ritkán rajzolok olyan szituációt, amelynek nem ismerem a szereplőit.

* A humor és az önirónia minden munkádban megjelenik?

— Nem feltétlenül. A Renyagyárban persze. De van egy másik vonal, mely ennél sokkal terápiásabb jellegű, ezt Amália álmainak neveztem el, és csak ritkán teszem közzé az idetartozó munkáimat. Ez az az alkotói folyamat, amikor dühös vagyok, és nekiesek a papírnak vagy a vászonnak. Nincs a fejemben, hogy mit fogok rajzolni. Leggyakrabban azért, mert annyira gyorsan akarom csinálni, hogy megszabaduljak a feszültségtől. Ezek fekete-fehér képek. Valahogy ezt a kontrasztot éreztem a legkifejezőbbnek. Az egész onnan indult, hogy nagyon intenzíveket álmodok, szerintem ott dolgozom fel a hétköznapokat. Elég szorongó típus vagyok egyébként, sokszor vannak rémálmaim, és reggel szinte mindig emlékszem, mit álmodtam. Általában ezért érzek összefüggést a valósággal. Ha az ember rosszat álmodik, az meghatározza a napját. Ezekről nem szeretek beszélni, így inkább lefestem. Amikor a barátaim belenéztek a scatchbookjaimba, s meglátták ezeket a képeket, azt mondták: Hülye vagy? Ezek nagyon jók! Egyszer rávettem magam, hogy csináljak egy kiállítást, ahol szintén elég jó reakciókat kaptam olyanoktól, akiknek sokat adok a véleményére.

* Visszaugrok a „gyárba”. Mostanában nagyon nagy divatjuk van ezeknek a story jellegű, rövid szöveggel kiegészített képeknek, az irodalmi idézeteknek, a rajzfilmecskéknek. A rohanásban könnyen befogadhatóak, nem kell rájuk sok időt, csak néhány másodpercet szánni, aztán megosztani, s továbbrohanni.

— S már neve is van ennek az irányzatnak: social art. De ez még gyerekcipőben jár, és szerintem valami sokkal durvább fog kisülni belőle. Hogy az jó lesz vagy nem, nem tudom. De azért az eléggé zavaró, hogy valóban csak egy-egy pillanatra korlátozódik a befogadóképességünk. Ijesztő, de jó oldala is van annak, hogy a közösségi médiába beszivárog a képzőművészet, amivel eltávolodik az elitista viszonyulástól. Már senki sem gondolja, hogy csak a kiöltözött nénik-bácsik művészetfogyasztása az, ami számít.

* És sokszor életszagúbb is a social art. Nem?

— Ez is sokat változott. Régebben valóban csak arról szólt az Insta és a Facebook, hogy mindenki egy szép valótlan életet mutat magából. Na ebből hál’ istennek mindenkinek elege lett, felbátorodtak, és már merik felvállalni önmagukat. Kezdünk eltávolodni a ’90-es évekre jellemző szépségideáltól, ami szerintem nagyon jó. Néha persze átesünk a ló túloldalára, valahol a végletek között van az a valóság, amellyel nap mint nap találkozunk. Örülök, hogy a mai fiatalok már ebbe csöppennek bele. Persze az emberekből nem lehet kiirtani a piszkálódást, de manapság a fiatalok sokkal jobban elfogadják magukat és a másikat olyannak, amilyen.

* Meg tudsz élni a renyagyáros rajzokból?

— Az egyetem után egy konyhán dolgoztam, nagyon élveztem, hiszen a vendéglátás borzasztóan vicces. Nagyon jó mondatokat lehetett elcsípni munka közben. Akkora hülyeségek hangzottak el, hogy el sem hinnéd. A kötényem zsebében volt egy füzet, abba jegyzeteltem. A diplomamunkám is ebből készítettem. Ez lett a CSICSKAGYÁSZ — a mosogatólány naplója. Egy darabig még maradtam a konyhán, aztán felvettek egy médiaügynökséghez, ahol nem kaptam szabad kezet, küzdöttem a megrendelőkkel és az idióta ötleteikkel. Egyszerűen nem voltam hajlandó ebben a vizuális környezetszennyezésben még én is ezt tálalni. S addig-addig egyezkedtem, amíg hatodik nekifutásra el nem fogadták az ötleteimet. De túl sok volt a kompromisszum, úgyhogy ki is rúgtak. S akkor azt mondtam, oké, akkor legyen a Renyagyár a szakmám. És hál’ istennek egyre több a munkám.

* Konkrét képeket rendelnek meg, vagy téged mint tervezőt, mondjuk, egy-egy projektumhoz?

— Inkább az történik, hogy ismernek, tudják, mivel foglalkozom, így olyan szervezetek keresnek fel, amelyek hasonló témákat járnak körül, de kellene nekik egy grafikai tervező. S mivel már ismernek, nincsenek elvárások, csak hogy olyan legyen, mint amit a Renyagyárral csinálok. Ezek általában civil szervezetek, melyek kapcsolatban vannak egymással is, úgyhogy egyik meló hozza a másikat. Most már lassan úgy érzem, mintha volna egy munkahelyem. S a témákkal is tudok azonosulni: fenntarthatóság, emberi jogok, szegénység, hajléktalanság.

* Szeretnél-e változtatni a világon a rajzaiddal? Van benned jobbítási szándék?

— Ha megteheted, hogy a művészeteden belül hozzátégy bizonyos témákhoz, akkor miért ne. A lényeg, hogy nem szabad korlátok közé szorítani magunkat, vagy azon aggódni, hogy bizonyos érdeklődőket elveszítünk, ha kimondjuk a véleményünket. A vélemény szabad. Mindkét oldalról. S a saját közönséged úgyis megtalál.

* Szoktál-e tervezni előre, mondjuk, öt-tíz évre?

— Nem igazán. Vannak a fejemben kiállításhelyszínek, jó lenne más városokban is megmutatkozni. Vagy akár külföldön. Bár a rajzaim magyarul beszélnek, szerintem Kelet-Európa más országaiban ugyanúgy értenék azt, amiről szólnak. Ha messzebbre vinném őket, ott már lehet, hogy lenne szükség némi magyarázatra is, ami pedig már nem biztos, hogy jót tenne nekik.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..