Ahogyan a hetven körüli beszélgetőtársam mondja: azért, mert nem látnak más kiutat, vagy mert kellő felvilágosítás hiányában valóban hisznek a „kiválasztottak” emberfeletti erejében.

— Sajnálom, hogy nem olyan családba születtem, ahol a szülők mindenről őszintén beszélnek — mondja az idős asszony, miközben zavarában a kendőjét újra meg újra csomóra köti az álla alatt. — De talán szerencsém van, mert a fiatalabb fiam, akivel csak felnőttkorában tudtam jó kapcsolatot kialakítani, úgy viszonyul hozzám, mintha ő volna a szülő és én a gyerek. Sosem haragudtam rá ezért, nem is szégyelltem, mert megértettem, hogy sokkal többet tud, mint én, és bátorsága is van kiállni az igazságért. Ebben a városban születtem, és az innen alig 20 km-re levő kis faluban éltem le az életemet. Van egy két évvel fiatalabb húgom, az özvegy anyám nevelt fel bennünket, mert apám meghalt, amikor még picik voltunk. Anyám takarítónőként dolgozott, a nagyszüleimtől kaptunk egy telket, ahol rokoni segítséggel felépült apám halála után a családi házunk. A testvéremmel az általános iskola nyolc osztályát végeztük el — a húgom könnyen, én sokkal nehezebben. Nekem nem fogott az agyam, mindig tanultam, de rossz tanuló voltam, ő viszont mindig játszott, mégis kitűnő volt. Már akkor kialakult az a vélemény, hogy önálló életre csak ő lesz képes.

Előbb ő ment férjhez, alig múlt tizennyolc éves. Én csak öt évvel később találkoztam a bálban egy falubeli legénnyel, aki a férjem lett. Mint mondtam, közel vagyunk a városhoz, az emberek felfogása mégis olyan, mintha egy erdőben élnénk, távol a világtól. Anyánk úgy nevelt bennünket, hogy mindenben tisztelni kell a szokásokat, az idősebbeket, a férjünket, vigyázni kell még a látszatra is, nehogy szóbeszéd tárgyává váljunk. Hát nem csoda, hogy a férjem csókolt meg életemben először. Amikor egy év múlva megszületett a fiam, eleinte nem tudtam mit kezdeni vele. Babakorától mindig beteges volt. Két év múlva megszültem a másik fiamat, egy igazi kis vasgyúrót — ma is gyors mozgású, sokat beszél, ügyes. És okos. De én mindig az idősebbhez ragaszkodtam. Bűntudatom volt, azt hittem, azért beteges és visszahúzódó, mert az én tulajdonságaimat örökölte. Most már tudom, hogy a kisebbik fiú sokat szenvedett amiatt, hogy a bátyját szerettem jobban.

Úgy élt a családom, mint bármely munkáscsalád a faluban. A férjem áldott jó ember volt, ő vásárolt be, ő intézte a számlákat, vitte a gyerekeket az orvoshoz, segített a nagytakarításban. Így szoktam meg. Ezért amikor hirtelen meghalt, valósággal megállt az élet. Az volt a szerencse, hogy a húgomék közel laktak, így vagy ő, vagy a sógorom segített, ha valamit nem tudtam elintézni. A férjem egy hold gyümölcsöst telepített, volt kazánunk a pálinkafőzéshez, pince a gyümölcs tárolására, de egyedül nem boldogultam. Istenem, de sokat sírtam éjjelenként, arra kérve a férjemet, hogy jöjjön el értem, mert egyedül nem bírom elviselni az életet! Volt a szomszédban egy pletykás, nagyszájú asszony, aki az öreglegény fiával élt. A fiaim már nagyok voltak, egy napon éppen vártam, hogy hazaérjenek az iskolából, amikor is a szomszéd átjött. Felajánlotta a segítségét, beszélt sok hülyeséget, és a végén meg akart csókolni. Azt mondta, mindketten egyedül vagyunk, majd ő átveszi a „kormányt”, és rendet teremt nálunk. Védekeztem, sikítoztam, majd belépett az anyja. Ekkor kezdődött a zsarolás. Azt mondta, elmeséli a családomnak, hogy a fia szeretője vagyok, ha nem fizetek. Mondtam, hogy nincs mit mesélnie, a fia egy disznó alak, meg nincs is pénzem. De nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha a fiaim fülébe jut ez a hazugság. Talán a félelem az oka, hogy előbb csak a kazán, a motorkerékpár, majd két év után a gyümölcsös is a szomszédasszony tulajdona lett. Elsősorban azért, mert azzal fenyegetett, hogy megidézi a férjem szellemét, és neki mond el mindent. Nem tudtam, mit tehet valójában, de nagyon féltem tőle meg a csúnya szájától. Ekkor már a fiatalabb fiam is katona volt. Amikor leszerelt, sokáig tipródtam, de egy este mindent elmeséltem neki, a szomszédasszony ugyanis azt híresztelte, hogy ők mindent megvettek tőlem, mert nem volt pénzem. Ekkor a fiam kiborult. Három évig pereskedtünk, mire — a kazánon kívül — mindent visszakaptunk. Ez idő alatt az asszony majdnem minden éjjel csinált valami boszorkányságot: döglött macskát dobott az udvarba, piszkos rongyba csavart szőrt, tollakat ásott a kapu elé, stb. Hála az égnek, mi jól vagyunk, a falu pedig őt vette a szájára. De a fiatalabb fiam még most is tanítgat, hogy mit higgyek el az embereknek, és mit tartsak ámításnak. Magamban sokszor kérek bocsánatot tőle, illetve üzenem elalvás előtt a férjemnek, hogy áldott két jó gyerekem van.

A nyitókép illusztráció