— Igen érdekes a nevem, az anyai nagymama választotta — mondja megjegyzésemre, hogy egy regényből ismerem. — Tudom az eredetét is, a mamától sokszor hallottam, szerinte ugyanis Zilahy Lajos írónak vannak a legszebb regényei, és azok egyikéből választotta a nevemet. Már ekkor eldőlhetett, hogy az életem nem lesz egy szokványos történet. Értelmiségi szülők gyermeke vagyok, a húgom három évvel fiatalabb. A ’90-es évek közepén születtem, amikor javában tartott az ország széthullása. Óvodás voltam, amikor a szüleim lakást vettek az egyik tömbépületben — egy rokontól örökölt tanyából. Szerencsére állami helyen dolgoztak, így sikerült megtartani a munkahelyüket, de ettől sajnos még megtalált bennünket a baj. A nyolcadik osztályt fejeztem, amikor anyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, és megkezdődött a küzdelem. A lakásunk elég messze van a nagyszülők családi házától, apám szülei pedig az ország déli részén élnek, rájuk nem számíthattunk. Apám nagyon jó ember, de anya nélkül olyan önállótlan, mint egy gyerek. Ezzel kezdődtek a gondok.

A középiskolát kezdtem, amikor anyámat először műtötték meg. Utána következett a kemoterápia, havonta ellenőrző vizsgálatok, és nem volt segítségünk. A húgom mindig azt mondta, ő még gyerek, nem lehet támasza a családnak. Apámat nem terhelhettük az ápolással, hiszen ő volt az egyetlen dolgozó, valamennyien az ő szerény fizetéséből éltünk. És egyébként sem számíthattunk rá, annyira félt anyához nyúlni, mintha porcelánfigura lett volna. Kimondhatatlanul sokat szenvedtünk, különösen én, akit anyu minden alkalommal remegő hangon, bocsánatkérés kíséretében kért meg valamire. Eleinte szinte belevesztem a tennivalókba. Minden reggel korán keltem, és iskola előtt rendbe tettem anyut, reggelit adtam neki, megbeszéltük, mit főzök aznap. Hazafelé menet megvettem, amire szükség volt az ebédhez, hazaérve csak kezet mostam, és máris kezdtem főzni. Rendszerint 15 órára, mire apa hazaért, minden készen volt. Ebéd után következett a mosogatás, majd a tanulás. Este 8-kor elláttam anyát, és lefektettem. Ma sem tudom, mi tartotta bennem a lelket. A mama időnként eljött hozzánk, és ő rendelte el: változtatni kell a dolgokon! Közben az anyámnak volt még egy operációja az áttétek miatt. A műtét után anyu egyre gyorsabban épült le, hiábavaló volt a gondoskodásom. Nem mondom, hogy a húgom és apa nem aggódtak érte, de az ő dolguk csak a szörnyülködés, az együttérzés kifejezése volt, minden másért én feleltem. A gimnáziumi érettségi után egyetemi felvételire készültem, és a nagyszülők akkor döntötték el, hogy a család költözzön hozzájuk, amíg anyu fel nem épül. Így is lett.

A felvételim sikerült, és azt hiszem, mindenkiben ott motoszkált a kérdés: mi lesz akkor, ha elmegyek az egyetemre? Ekkor az én hősies, bátor mamám vállalta a családról való gondoskodást. Igaz, minden pénteken, az előadások után azonnal hazautaztam segíteni. Másodéves voltam, amikor a mama is lerobbant. Egy megtömött ruháskosárral csúszott el a fürdőszobában, és eltört a csípője. Jövedelem sehonnan, senkit sem tudtunk alkalmazni, hogy segítsen. A család apám fizetéséből, illetve a nagymama nyugdíjából élt, miközben persze az iskoláztatásomat is pénzelték. Kollégiumban laktam állami költségen, de enni, szakirodalmat venni, vizsgákat bejelenteni akkor is kellett, amihez pénzre volt szükség. Így kerültem az egyik szabadkai cég újvidéki kirendeltségébe, éjjel takarítottam az irodákat. Érdekes módon az ember úgy nő fel, „érik meg” az életre, hogy észre sem veszi. Én is akkor jöttem rá, hogy koravén vagyok, amikor elkezdtem tanácsokat osztogatni az évfolyamtársaimnak. Persze a családom megszokta, hogy szinte minden gond megoldásában enyém a főszerep, és ezt már szinte el is várták tőlem. A tanulmányaim befejezése után anyát ismét megműtötték, így a családi „szimbiózis” is tovább tartott. Én hazajöttem, a húgom került Újvidékre, és egy alkalommal apa az ebédnél azt mondta: Vele már minden könnyebb lesz. Miett hazajött, ő majd irányítja a dolgokat. Már harmadik éve dolgozom egy iskolában. Elnézem a nyolcadikosokat, és szinte látom magam végzős elemistaként. De tőlük eltérően nekem akkor az járt a fejemben, hogy mit főzök majd, ha hazamegyek. Úgy váltam felnőtté, hogy sohasem játszottam az utcán a kortársaimmal. Nem tudom, voltam-e tízszer este a városban középiskolásként. Soha senki sem kísért haza. Elmúltam huszonhat éves, de még nem csókolóztam úgy, mint a filmekben. Szilárdan elhatároztam, hogy még két dolgot kell véghezvinnem: türelemmel segíteni anyának, hogy ismét tudjon élni, valamint felügyelni a húgomra, hogy befejezze a tanulmányait. Utána, talán egy kicsit megkésve, de megpróbálom behozni mindazt, amitől a koravénség megfosztott.

Illusztráció (Pixabay.com)