home 2022. november 30., András napja
`A ködhívők seregébe tartozom`
Farkas Zsuzsa
2007.10.03.
LXII. évf. 40. szám
`A ködhívők seregébe tartozom`

- Szabó Attila felveteleMég felsorolni is nehéz, mi mindent csinált, milyen fontos művelődési és egyéb feladatköröket látott el irodalmunk egyik legmarkánsabb, legkarizmatikusabb egyénisége - akit a többi között a jugoszláviai magyar drámaírás megújítójaként tartanak számon az irodalomtörtén...

- Szabó Attila felvetele

Még felsorolni is nehéz, mi mindent csinált, milyen fontos művelődési és egyéb feladatköröket látott el irodalmunk egyik legmarkánsabb, legkarizmatikusabb egyénisége - akit a többi között a jugoszláviai magyar drámaírás megújítójaként tartanak számon az irodalomtörténészek -, Deák Ferenc, s hogy mi mindent alkotott, a verses- és prózakötetektől kezdve a hangjátékokon, tévédrámákon, filmforgatókönyveken át a színpadi művekig. S hogy nem ,,középiskolás fokon, arról nemcsak rangos hazai és anyaországi irodalmi díjak, kitüntetések, elismerések sokasága, hanem irigylésre méltóan nagy közönségsiker is tanúskodik. A legutolsó ebben a sorban a tavaly megjelent, három drámát (Határtalanul, Fojtás, Perlekedők) tartalmazó TÖRTénELEM c. drámakötetéért a napokban kapott Híd-díja. Ennek kapcsán beszélgettünk el a ma is örvendetesen termékeny szépíróval és közíróval.
* Köteted mottója egy Camus-idézet: ,,Azok viszik előre a történelmet, akik kellő időben fel is tudnak lázadni ellene. Ez a mondat, gondolom, egész irodalmi, főként drámai opusod megértésének kulcsa lehet... Tenálad mindig ,,vérre ment a játék, amikor a legnehezebb volt is, mindig húsba vágó, aktuális témákról beszéltél, bátran, szókimondóan, a színpad pszichológiai eszközeivel. Milyen út vezetett el eddig?
- A Magyarittabétől északra lévő nagyréti tanyán nevelkedtem fel, a gyermekkori nagy magány - amely bizonyos értelemben máig tart - előbb csak ébresztgette, majd állandóan fokozta bennem a körülöttem mozgó világ iránti kíváncsiságomat. Az önmagamtól önmagamhoz vezető menekülés körkörös útját ki kellett töltenem olyan tartalommal, amely akár aprócska, útközben megfigyelt, felfedezett részletekkel is, de gazdagítja életemet. Ide tartozik négy csoda is, amelyek alapjában véve még zsenge koromban ómenszerűen meghatározták sorsomat. Az első a muzsika volt. Egy távoli tanyáról apám névnapjára hegedűjével mindig beköszöntött egy Vencel nevű muzsikus, akinek játékát általában ágyban fekve, betegen hallgattam végtelen áhítattal, amíg magával nem vitt a színes hangokkal díszített álom. A második az agyagból megformált lovacskák, szekerek, emberek, madarak, cséplők társasága, amelyeket kincsekként rejtegettem, de végül megszáradtak, széthullottak. A harmadik apai nagybátyám mozijában hengerelt le négy-öt évesen. A negyedik első elemista koromban járta át egész lényemet, amikor a diákok előtt játszott főpróbán Fekete János vendéglőjében felállított aprócska színpadon megláttam Petőfit, ahogy keményen szembeszáll a bírákkal. Majd algimnazista koromban következett Nagybecskereken a Madách, Szabadkán a Népszínház (akkor még megvolt az operája is!). Végül Újvidéken állt meg a ,,vonat”-om: itt kezdődött és tartott több mint 45 évig a nagy rádöbbenések időszaka. Az alkotás örömével egybeötvözött felismerések és - eleinte - számtalan kihívással, lehetőséggel, eséllyel felpergetett életem lassan úgy változott, hogy a harsány összhangot egyszerre a döbbenetes széthangzás zavarta, majd zúzta szét véglegesen. A valamikori tanyai kíváncsi gyermek egyszerre sokkal több álnokságot, alattomosságot, kegyetlenséget, embertelenséget észlelt, tudatosított magában, mint amennyit fel tudott volna dolgozni egy újabb nekifutásban. Ekkor tettem le annyi év után a hegedűt, hagytam kiszáradni a megformálatlan agyagot - kitűnő tanáraim, Baranyi Károly és Baranyiné Markov Zlata őszinte bánatára -, ekkor fordultam véglegesen az írott szó felé. A továbbra is túlontúl kíváncsi gyerek nagy előkészületek után felvonásonként megírta az Áfonyákot. Egy, a velejéig romlott társadalmi közösséget akartam benne megnevezni igencsak óvatosan, drámamodell szempontjából versbe, poétikába rejtett parabolában. De a politika ideológiai silbakolói felfedezték a szerző csapdáját, és a szereplőimet - az előadás előtt - nem vörös, hanem barna csuhába öltöztették. Így már nem rólunk, a mi rendszerünkről szólt a dráma. Ezzel az ,,átverés”-sel együtt lett első nagy drámaírói sikerem és életem kivételesen nagy szégyene is az Áfonyák. Ezzel a keserűséggel és a tudattal, hogy rátapintottam az igazságra, és hogy igazamat nem hagyom cserben, megírtam a Légszomjat. A könyv alakban már elkészült művet zúzdába küldték, a drámát csendben betiltották, számomra meg kezdődött az újvidéki belügyi szervekkel napokig tartó ,,vöröspecsenyézés”.
* Melyik az a vezérfonál, ami a díjnyertes könyved három drámáját összefűzi?
- Amint a cím is utal rá, bár bizonyos személyek szerint ebben a törött formában már mások is használták, de ez számomra lényegtelen, a TÖRTénELEM három darabját egy olyan tragikus társadalmi-politikai ficam vonja egymás mellé, amely engem szakadatlanul arra kényszerít, hogy a kapott, nem a teremtett történelemmel máig tartson a vöröspecsenyézés. A picsipacsi, ahogy szívesebben olvasnánk. A Határtalanulban egy túl hosszan tartó mákonyos időt volt szándékomban kiborítani egyébként is csikorgó, veszélyesen félrejáró tengelyéből. Érdekes, hogy kritikai elemzésekor két jelzőre figyeltem fel: az egyik méltatás vezércikkszerűnek tartja, a másik szerint riportszerűen vezetem fel a történéseket. Mind a két észrevétel helyénvaló, hisz az adott időszak a családba is beivódott, a média által évtizedeken át árasztott, idővel igaznak vélt hazugság dől rá a családra, barátságra, városra, világra. A dráma lassan pusztuló anyagát nem volt szándékomban a saját romjaiból kiemelni és a szabályszerűen pontosító dramaturgia irodalmi szempontokból is cizellált (szépítő) eszközeivel újrahasznosítani. Ezért neveztem romdrámának, ill. drámaromnak. A Fojtás sem sorolható be a műfaj már jól ismert kategóriáiba, mert a történelem itt meg grimaszolt. Az 56-os magyar forradalom és szabadságharc jugoszláviai vonatkozásai - bármennyire szeretnék is oly sokan szépíteni - számomra egy történelmi groteszk játék volt és maradt. Elegendő csupán néhány apró, nagyon is közismert részletet megemlíteni ennek igazolására. Október 29-én Tito levélben üdvözli Nagy Imrét és az új vezetést, de már nagyban szállítják a magyar nagyüzemek munkásainak az önigazgatásról szóló propagandaanyagot. November másodikán már Brionin tárgyal Hruscsovval a forradalom mielőbbi vérbefojtásáról. A tragédia beindul, érkeznek a magyarországi menekültek, de Tito egész november végéig nem tartja magát a világszervezet menekültjogi követelményeihez, hanem a szerencsétlenek egy részét, miután ,,átszűrték” őket, visszaszolgáltatja a túloldalon erőre kapott vérebeknek. De itthon is áll a bál: a Goli otok kolonca egyre vészesebben húzza a politikai elit nyakát. Majd november 11-én bekövetkezik Tito nagy, pulai nyilvános tisztálkodása betetézve ezzel minden eddigi grimaszolását, amit csak megfenekelt a tény, hogy Nagy Imre bajtársaival és a családtagokkal még 4-én reggel bevonult a jugoszláv követségre. A Perlekedők voltaképpen egy monodráma, amelynek előkészítésén és megírásán kerek tíz éven át munkálkodtam. A haldokló turini remete, Kossuth, az ájulat pereméről megidézi a már rég halott két politikai ellenfelét: Deákot és Széchenyit, hogy leszámoljon velük. Három szertefutó, a politika által meghatározott szerencsétlen sors külön-külön felmutatott a hozadékkal, de a végezetük - szinte a politikai inverziók törvénye szerint vált szégyenletessé. Tehát ebből a drámából olvasható ki a Hódi-féle lexikonból rólam idézett félmondat igazi üzenete is: ,,...politikai tevékenységét a kínos tapasztalatok után megtagadta”.
* ,,Deáknak szinte ars poeticájává vált az Áfonyákból kiemelkedő mondata: A VALÓSÁG ÉS A SEMMI KÖZÉ SZORULTUNK, S INNEN NINCS SE ÚT, SE IRÁNY - írja Franyó Zsuzsanna egy rólad szóló, a könyv borítóján kiemelt méltatásában. Ennyire sötét lenne a helyzet? S hogyan lehet itt mégis megmaradni?
- Valóban, a megmaradás a legnagyobb kérdés. Állandóan a szépen összefogó, tehetséges, okos, talpraesett fiataljainkat figyelem: tőlük várom a választ. Nagyon fáj, ha időnként azt hallom, olvasom: nincs jövőképük. Ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, nem volna szabad axiómákba kérni rá a választ. Végtére is: ők az én megmaradt időm reményt adó gyámpillérei. Mert amint anno data az Áfonyákhoz, a Légszomjhoz szükségeltetett egy kísérletező kedvű és kockáztatni is merő Virág Mihály - az egész együttessel, vagy a Határtalanulhoz egy olyan remek tehetség, egy ragyogó elme, mint Muci Draškić, ismét egy kiváló színészi csapattal, úgy a mi gyorsan felfiatalodó színházaink is meglelik a saját szerzőiket, megteremtik a remek előadásokat, a kor parancsára működő teátrumot. Hogy ez a szakma mennyi önfeláldozással, keserűséggel, megaláztatással jár, azt majd útközben tapasztalják meg. Én a magam magányos dűlőjét végigjártam, végleg odatartozom a ködhívők seregéhez, tovább hiszek a talpra állásban - megannyi cserbenhagyott gázolás sajgó emléke után is.
* Úgy legyen! Köszönjük az interjút, további jó munkát, sok sikert!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..