A Mangusta a saját idejében rendkívül fejlett autónak számított. Egy kissé elmaradt a V12-es társaitól a Lamborghini-, valamint a Ferrari-táborból, hiszen nem volt annyira drága. Leginkább az individualisták választották.

Alejandro de Tomaso megszállott argentin volt, az autózás több területén is szerencsét próbált. 1957-ben és 1959-ben még a Formula—1-ben is versenyzett, de nem ért el jelentősebb sikereket. Ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy később versenyautókat gyártson a Williamsnek. Amikor világossá vált számára, hogy hazájában nem fog tudni érvényesülni, Olaszországban 1959-ben megkezdte a saját birodalma kiépítését. Sikerének titka, hogy a fejlett technológiát időtlen klasszikusokra alapozta. Óvatosan taposta ki maga előtt az utat. Esztétikai érzéke is volt, így megértette, mennyire fontosak az olyan karosszériaépítők, mint Vignale és Ghia. A motorosok például jól ismerik a Moto Guzzi és a Benelli márkákat, De Tomaso ezeket a cégeket is nagyon okosan csatolta az anyavállalathoz. Az autók szerelmesei hálával tartoznak neki, mert 1975-ben a Maseratit megmentette a csődtől.

Régi divat, hogy a sportkocsik nevében vagy a gyártó logójában valamilyen állat szerepel. A mongúz ebben a rangsorban nem áll előkelő helyen, mivel nem túlságosan attraktív élőlény (főleg a bikával vagy a versenylóval összehasonlítva). Viszont eléggé egzotikus a hangzása. Nézzék csak meg a képet, és mondják ki hangosan: Mangusta! Ennek az állatnak egyébként van egy nagy erőssége: ellenáll a kobraméregnek, sőt, meg is öli a veszélyes kígyót. De Tomaso és Shelby úr annak idején egy olyan autó megépítéséről tárgyaltak, amely továbbvitte volna az amerikai autók „izmosságát”. Ha ez a projektum megvalósult volna, akkor egy igazán szórakoztató badge engineeringet eredményezett volna.

A Mangustát az előző Vallelunga-modellen fejlesztették ki ugyanazt az elvet alapul véve: könnyű karosszéria egy modern alumínium alvázon. Nagyon érezhető volt rajta az amerikai „muscle” autók iránti tisztelet. Ez abban is megnyilvánult, hogy a motort és a váltót a kultikus Ford GT40-től vették kölcsön. Giorgetto Giugiarónak sok minden köszönhető, például a „gull-wing” kétrészes motortető is, melynek szépsége a mechanikusok szerint a szándékos aránytalanságban van. Így nagyon nehéz hozzáférni a motorhoz, ha javítani kellene, de kit érdekel?

A Mangustának független felfüggesztése és tárcsafékei voltak. A 32/68-as súlyelhelyezése miatt megkapta a Bastarda becenevet, hiszen az autót nem igazán lehetett gyorsan vezetni. Maximális sebessége 250 km/h volt, melyet az akkori forrófejű ifjúság talán nevetségesen kevésnek tartott, de az igényes vezetéshez nem is kellett ennél nagyobb iram. A beltér szűk és kényelmetlen volt. Az utastér nagyon gyorsan túlmelegedett, mert a hűtőcsövek az ülések alatt futottak. További rossz tulajdonságokat is lehetne sorolni, de hát ezt az autót senki sem azért vette meg, mert egyszerű volt vezetni, illetve karbantartani. Egyébként pedig Tarantino Kill Bill című filmjének főszereplője is fekete Mangustát vezetett, úgyhogy volt stílusa az embernek.

Tömeggyártásban 1967-től 1971-ig 401 Mangusta készült. A példányoknak nagyjából a fele maradt fenn. A sokkal ismertebb Panterának olcsóbb volt a gyártása, így a gyűjtők kevésbé orientálódtak felé. Az összes autóból 50 külön az USA piacára készült, de valami miatt nem voltak annyira keresettek ezek a darabok. Az amerikai piacon 150 000 dollárért lehet találni jó állapotban levő Mangustát. Ez az ár több mint kedvező, mert az idő múlásával a jármű még többet fog érni.