Fekete Ádám dramaturg, író, rendező, színész. Soha nem találkoztunk, mégis már az interjú előtti nap ráköszöntem. Ő pedig vissza. Vannak ezek az ilyen találkozások. Amikor az ember azt érzi, ismeri azt a másikat. Még akkor is, ha eddig soha nem beszélgettünk. Aztán másnap kifaggatom. Őszintesége meglepő, de jóleső. Ritka manapság az ilyen. Belakta Szabadkát, pedig csak nemrég kezdte a munkát a Népszínházban. A készülő darab címe Délmezopotámia (így, kötőjel nélkül).
* Délmezopotámia. Hogyan lehet oda eljutni? Vagy ez csak a tőled már megszokott ravasz címadás? (Néhány előadáscím: Csoportkép oroszlán nélkül, A jeditanács összeül, Reggeli dinoszauruszokkal, Haloktatás, márványprotézissel.)
— Haha! Igaz, hogy általában előbb adok címet az előadásoknak, és csak azután kezdem írni őket. Ennek oka, hogy a színházak már jóval előtte kérik a munkacímet, hogy tudjanak pályázni. Ezért adok egy címet, melyet persze utána mindig beépítek. Hogy miről fog szólni a Délezopotámia? Hm. Amikor először eljöttünk Szabadkára, hogy előadásokat nézzünk, ismerkedjünk, még nem voltam biztos benne, miről fog szólni. S megéreztem Szabadkának ezt a kettősségét, melyről már Nella (Körmöci Petronella) beszélt nekem. Magyarnak lenni itt igen kettős érzés. A szerb színházhoz képest lágyabb, az anyaországi magyarhoz képest vehemensebb a vajdasági magyar színház, a határmentiség, a kulturális közeg, az itt érezhető múlt erőteljesen hatott rám. Hogy itt egy se itt, se ott, de itt is, ott is állapotra vannak berendezkedve az emberek.
Fekete Ádám
* És végül hol találkozott ez a téma veled?
— Mivel mozgássérült vagyok, én is ebben a se itt, se ottságban, idegenségben létezem. Befogadott idegen, mégis idegen. Egyébként ritkán vagyok ilyen hosszú ideig távol a megszokott közegemtől, úgyhogy olyan ez, mintha elutaztam volna Délmezopotámiába. Én úgy írom a darabokat, hogy megnézem, ki fog játszani bennük, próbálom megragadni, ami engem megfog. Tehát inspirál a színész, miközben a történetet kitalálom. A Népszínházban nyolc színésszel dolgozom, ők Baráth Attila, Greguss Erdélyi Hermina, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, Ralbovszki Csaba, Rókus Zoltán, Vicei Natália és Minja Peković, aki a szerb társulat színésznője. Otthontalanságról, idegenségről szól ez a darab. A főhősöm nem titkoltan egy kicsit én magam vagyok, egy író csípőműtét után, aki kap egy Délmezopotámiába invitáló levelet. S itt beindul a fantázia. Ez a hely ugyebár már nem létezik, időben is mintha máshol volnánk, ő elkezd kutatni valaki után, aki mintha az apja volna. Egy lebombázott kísértethely, ahol nemrég még talán háború dúlt, a főhős itt keresi ezt a kétes apafigurát. Detektívszál, apakeresés mágikus realizmusba ágyazva.
* Ez az apakeresés is a te életedből szivárgott be?
— Számomra fontos az apámmal való viszonyom, aki egyébként él, beszélünk, jóban vagyunk, nincs semmi konkrét trauma e mögött, mégis az anyám volt velem, oxigénhiánnyal született mozgássérült gyermekkel otthon 0—24-ben, apám kettő helyett dolgozott. De van egy generációs dolog, mely azt hiszem, javult, hogy sok embernek nehéz áthidalnia az apja és a közte lévő csöndet, távolságot. Az apák sokszor nem túl beszédesek, van, hogy harminc-negyven éves korodban tudod meg, hogyan is érezte magát apád x évvel ezelőtt. De a mi szüleink is ezt érezhették az ő apáik, a mi nagyapáink felé. A mi generációnk nyitottabb, beszédesebb, ami persze nem azt jelenti, hogy okosabb, vagy hogy a rengeteg (ön)analizálás nem ad okot a tévedésre, egyszerűsítésre. Mi sokat beszélgetünk apámmal, de vannak csöndek is, melyek teret adnak a fantáziának.
* A test s a hozzá való viszony. Nemrég volt egy sikeres műtéted. Máshogy látod a világot azóta?
— Elmúlt a fájdalom. Érdekes dolog ez. Nemrég készítettem egy vizsgaelőadást, ez a Haloktatás, márványprotézissel, s azt gondoltam, hogy bemutatom benne a műtét utáni időszakot, mégis az az előtti bugyogott fel. A rengeteg kétely, feszültség, félelem. El kellett telnie még egy kis időnek, hogy tudjak a műtét utáni létről beszélni. A fájdalommentes életről. Mert a fájdalom előtte mindig ott volt. Az életem része volt. Nem hiányzik, de ki kell töltenem valami mással ezt a részt belőlem. Furcsán hangzik, tudom. Most erről beszélek. S a testmegélésről… Hogy otthon vagyok-e a testemben, a testem én vagyok-e. Megint csak az otthonosság-otthontalanság témája, mely bizony tud testi is lenni, nem csak földrajzi, politikai vagy lélektani. Mint a mostani darabban, melynek, hozzátenném, van egy erőteljes álomjellege is. Egy időben sokat álmodtam a lebombázott Aleppóval. Képzeletbeli helyekkel persze, hiszen én magam nem jártam ott.
* Én nagyon sokat álmodom, de saját magamra nem emlékszem, azaz nem látom magam kívülről. Te hogyan szerepelsz saját álmaidban?
— Szoktam emlékezni az álmaimra, egy időben fel is jegyeztem őket, de magamra kevésbé, inkább a környezetre emlékszem. Olyan persze volt, hogy azt álmodtam, fájdalommentesen járok. S olyan is, hogy rettegtem, minden visszatér a régibe. A testérzékeléseimre emlékszem álmaimból. A műtét környékén sokszor azt álmodtam, hogy a testem széttrancsírozódott. Egy lovas kocsin megyek, s a küllő bekapja a nadrágomat.
* Fontos, hogy kitárulkozz, és beszélj azokról a dolgokról, amelyek ennyire személyesen érintenek?
— Sokáig ódzkodtam ettől, nem akartam, hogy csak a sérültség definiáljon. Mostanság sem direkt módon beszélek róla, de már be merem építeni ennek a személyes részét is. Mostanában a már-már rejtjelesen személyes dolgok érdekelnek. Úgy elérni egy közösséghez, a közönséghez, hogy elmondok valamit az én testemről, elmesélem, hogyan érzékelem azt, hogy élek benne, s csak annyit szeretnék ezzel, hogy a közönség is gondolkozzon el a saját testéről. Egyrészt kitárulkozom, másrészt nem teljesen. S az ember nem is mutathatja meg minden kártyáját, nem képes rá. Sokszor a kitárulkozás mögé rejtőzködünk. De a nézőnek ezzel eszébe juttatunk egy gondolatot, melynek segítségével valami egészen másra jöhet rá. Ez az én álmom, de isten hozott benne téged is. Mindenki ápolt már valakit, nézett szembe betegséggel, vagy tekintett olyan ember szemébe, aki beteg, mindenki hozott áldozatot, mindenki gyűlölt már valakit, amiért áldozatot hozott érte, ezek közös dolgok minden emberben.
* Dramaturg szakon végeztél, de emellett verseket írsz, játszol s ugyebár rendezel. Mostanában talán dramaturgként hallani rólad legkevesebbet.
— Nem nagyon vállalok már dramaturgmunkákat. Főleg írok és rendezek. A rendezést nagyon megszerettem. Azt a pozíciót, hogy én irányítok. De nem azért, mert ilyenkor kijön belőlem a kis diktátor. Amúgy lehet, hogy kijön. Talán az sem baj. A dramaturg a két világ között helyezkedik el, segít a rendezőnek, a színésznek, a szöveget is képviseli, egy picit pszichológus is, s én előtte otthon a családban is ilyen voltam. Az összekötő, a mindenkit megértő. Azt éreztem, ha már az indulástól ennyi gond van velem, akkor a legkevesebb, hogy megértem a többieket. Aztán ennek nyomán nagyon sok düh halmozódott fel bennem. Amikor elkezdtem rendezni, imádtam azt, hogy ez a fajta konfliktus megszűnik. Nem árulok el senkit, van egy saját vízióm, azt követem. Szeretem a próbafolyamatok dinamikáját. S az írással is így vagyok. Most inkább prózával foglalkozom, verssel kevésbé.
* S a színészettel mi a helyzet? Végül is sokan így ismertek meg. Például Till Attila Tiszta szívvel című filmjéből vagy a Táp Színházból.
— Amikor játszom, akkor már nagyon jó. Jóbarátom, Fehér Balázs Benő két előadásában is szerepelek, a Tonio Krögerben és a Szentivánéji álomban, s észrevettem, hogy eléggé rugalmatlan korszakomat élem. De lehet, hogy csak vele… Egy idegennel sokszor könnyebb, mint egy baráttal. Színpadon lenni viszont nagyon jó. S az is kellemes érzés, hogy egyre nagyobb feladatokat bíznak rám. Benő mindkét előadása jó lett a végére, de a próbafolyamatban volt egy kis magányosságom, mely talán belőlem is adódik. Most nem dolgoznék magammal mint színésszel, az tuti. De a film nagy dobás lett. Akkor még simulékonyabb voltam, örültem, hogy dolgozhatok. S jó volt Tillával forgatni. A Táp Színházzal kezdtem, terápiás jellege is volt a színpadra lépésemnek. Jót tett, hogy látom, tudok bánni a nézőkkel, jólesett ez a fajta figyelem. A filmben főleg azon volt a hangsúly, hogyan élünk, hogyan mozgunk, nem voltak nagy monológok, szövegértelmezések. Elsősorban létezni kellett. Most már az izgat, ahol nem feltétlenül lehet természetesen viselkedni. A Tonio Krögerben például olyasmit is mondok, amit ember nem ejt ki a száján. Ezek Thomas Mann barokkos körmondatai, melyek egészen más energiát követelnek a színésztől. S örülök, hogy minden testi, nyelvi nehézségemmel együtt is bíznak rám ilyen feladatokat is. Filozofikus munka feltörni egy ilyen szöveget, megfejteni, hogyan kell elmondani, hogy hasson. Ebben sokat segít, hogy írással is foglalkozom, s elsősorban nem a figura, hanem az író agyával gondolkodom.
* Tajgetosz Show. Imádom. És még sokan. A YouTube-on kereshet rá, aki még nem hallott róla, megéri. S hála az internetnek, még több emberhez eljutsz. Volt bennetek egy ilyen szándék is?
— Jóbarátaim, Végh Zsolt és Egger Géza beszéltek rá, a csapatban van még Stefanovics Angéla (aki Anzselika Habpatronként is ismerős lehet) és Kálmánchelyi Zoli. Szóval ők találták ki, hogy gyártsunk tartalmat az internetre, hiszen a sok influencer között kevés az értékes tartalom. Termékbemutató, reklám és szenzációhajhászás annál több. Mondjuk, amikor belevágsz, megérzed, hogy nehéz nem ezt csinálni. Mi azért szerintem ezt kikerültük, az irónia, önirónia eszközeivel beszélek igazából hétköznapi dolgokról. Csak mások a hétköznapjaink. (Nevet.) Ami közös volt bennünk, hogy igencsak elegünk volt a politikai korrektségből, nagyon kártékonynak gondoltuk a túlgondolást, ki nem mondást s a túl direkt kimondásokat is. A humorban ritkábban van cenzúra, én pedig olyan pozícióban vagyok, hogy sok mindenre fel vagyok hatalmazva például az esélyegyenlőséggel kapcsolatos megnyilvánulások terén. De nem volt könnyű megtalálni a pozíciót. Én, Fekete Ádám író, rendező nem lennék YouTube-er, hogy magamról beszéljek. A Tajgetosz Show-ban én Ádám vagyok, egy fura srác, aki mindig jókedvű, ironikus, mindennel megbékélő. Pedig sokszor vagyok komor és hallgatag.
* A tengernyi pozitív kritika mellett kaptál-e negatív visszajelzést?
— Kaptam, de nagyon keveset. Volt, aki azt hitte, parodizálok egy mozgássérültet. Ezen mosolyogtam. Mások azt írták, nekik ez nem fér bele. Hogy pontosan mi, azt nem tudom. Talán idegenkedtek a testemtől, hangomtól, nem tudom. Ez nem új számomra. De nem igazán merültem bele a kommentek olvasásába, mert megvisel a negatív vélemény, nem akarom letagadni. Sérülékeny vagyok, és tetszeni akarok, érezni, hogy fontos vagyok, és szeretnek.
* Szerintem a lelke mélyén mindenki. A következő nagy projektumod mi lesz?
— Belevágok Melville Moby Dickjének színpadra vitelébe a budapesti Trafóban. Az egyik első nagy olvasmányélményem volt a könyv, óriási kihívás lesz. Víz és bálnavadászat. Nem túl teátrális első hallásra. De gondolj bele: nyolc férfi, téboly és monotónia, ölni akarnak, megszállottan mennek előre a közös célért. Szerintem izgalmas.
Szerintem is az. Ahogy a Délmezopotámia című előadás is, melynek bemutatója március 20-án lesz. Üljünk be, szálljunk fel a hajóra, kattintsunk a Tajgetoszra.
Fényképezte: Szerda Zsófi