Harminckét éve tanít az Újvidéki Egyetem szabadkai Közgazdasági Karán, a legnépszerűbb, legmegbecsültebb tanárok egyike, közben még legalább három-négy munkahelyen is dolgozik, határon innen és túl, az egyik legnagyobb érdeme a Magyarságkutató Tudományos Társaság életre hívása és közösségünk legidőszerűbb, életbevágó problémáinak a feltérképezése, tudományos módszereken alapuló kutatása a távlatnyitás szándékával. Tájunk magyarságának és nemcsak magyarságának az útkeresésével, létjelenségeivel, ittmaradási esélyeivel, ,,holnaplátás”-sal, nemzetközi projektumok koordinálásával foglalkozik ez a csak keveseknek megadatott tisztánlátás képességével megáldott törékeny és végtelenül egyszerű, közvetlen, de vasakaratú asszony - amiről minden alkalommal meggyőződhetünk, amikor a kollégák valamilyen rázós kérdés kapcsán megszólaltatják. A sok zölddel körülvett kertvárosi családi házuk teraszán ülünk egy napfényes szombat délelőttön, s miközben a virágzó (!) filodendronban gyönyörködünk, valahogy így indul a beszélgetés:
- Huszonhét évesen szereztem meg a magiszteri címet, várt a biztos tanársegédi munkahely az egyetemen, harmincévesen átadtam a doktori disszertációmat - jegyzi meg, hozzátéve, hogy az ő generációjának fiatalon könnyű dolga volt, mert ha becsülettel tanult az ember, a 9,5 fölötti átlagért megkapta az akkoriban egy átlagfizetést kitevő Néphősök Ösztöndíjat, már csak ezért is érdemes volt hajtani tehát. - Ma a koldusbotra jutott állam képtelen a jó teljesítmények és tehetségek jutalmazására, ezt kihasználják a gazdagabb államok, s hízelgő ösztöndíj-ajánlataikkal elszipkázzák a legjobb hallgatókat. Ez történt a jó hírű belgrádi elektrotechnikai fakultáson, ahonnan garmadával távozik Kanadába a diákság ,,krémje''. A karokon nincs megtartó erő, a fiataloknak nincsenek reális, személyre szabott, alternatív terveik, nincs világos jövőképük.
* De hogy is lehetnének, hiszen rossz korban születtek és rossz helyen - ilyen ország- és világfelfordulás már régen volt.
- Tudni kell folyamatosan alkalmazkodni, változtatni a terveket, ez az, ami borzasztóan kimeríti a mai generációt. Nem csoda, hogy annyi a beteg, depressziós, ideges, ingerült és agresszív ember. Nemcsak a fiatalok között, akikre azt mondják, hogy háborús generáció és nem törődtek vele a szülők, hanem a mi generációnk is, amely kiesett a titói korszaktól öröklött kvázi demokráciából, a biztonságból belepottyant a háborús korszakba, ahol a hiperinfláció miatt összeomlott az egész makrogazdasági rendszer. A társadalom egy része visszasírja a régit, egy helyben topog, másik része segélyt követel az államtól, amely igen-igen gyenge lábakon áll, megint más része viszont próbálkozik - s ez már nagy dolog! -, vállalkozik. Ez az utóbbi réteg jelentős, más kelet-közép európai országokéhoz (pl. a csehekéhez vagy a magyarokéhoz) képest. A vajdasági magyarok is ide tartoznak, de egy részük, ha falba ütközik, feladja a küzdelmet, és elmegy külföldre. Sokszor vesztére.
* Az itteni magyarság kisebbségként jóval nehezebb helyzetben van, mint a többségi nemzet. Hogyan látja közösségünk jelenlegi helyzetét?
- A kisebbségi lét nálunk hátrányos helyzet. Ennek tudatában kell lennünk. Látni lehet, hol nincsenek esélyeink (pl. az állami alapítású vagy monopolhelyzetű munka-és beruházási helyeken) s hol lehetnek, ha teszünk értük, nem pedig arra várunk, hogy a többségi politikusok majd kegyesen fölkínálják őket nekünk. Nagy lehetőségeket kínál pl. a vajdasági magyarság önszerveződése, különösen a tömbmagyarság területén. A leghálátlanabb helyzetben a szórványmagyarság van, amely nem tud kapaszkodót találni magyar vonalon. Meg kell keresni azokat a vonzó szempontokat, amelyek a vajdasági magyarság itt maradásához fontosak. A magyar, az kultúrnemzet, még akkor is, ha állandóan azt hangoztatjuk, hogy iskolázottság szempontjából lassan lemarad a többségi nemzet mögött. Az oktatásban, a továbbképzésben a közepes társadalmi pozíciót el tudja foglalni. Fontos meglátni a megmaradás sorvadásának vagy erősödésének a jeleit egy-egy lakossági csoportnál, ezáltal kiaknázhatók a természeti, társadalmi, kulturális örökség lehetőségei, és kialakulhatnak a sikeres válaszreakciók a magyarokban is.
* A kompakt anyanyelvű oktatás eszméje nagyon szép, a fölméréseik viszont azt mutatják, hogy ez kétélű kard is lehet, mert aki egy nyelven tud csak, legyen az egynyelvű francia, német, magyar vagy szerb, az a világban, de már a saját régiójában sem prosperálhat igazán.
- Ez igaz, de a legnagyobb gond az, ha felnő nálunk egy olyan magyar, aki nem tud rendesen magyarul sem, szerbül sem, és idegen nyelven sem. Esélye volt, hogy tanuljon, igaz, nem mindig az iskolában, nehogy ,,előnyösebb helyzetbe kerüljön a többségieknél'. Én azt mondom, hogy szép csendesen tanulniuk kell a fiataloknak, tízéves korukig tökéletesen el kell sajátítaniuk az anyanyelvet, a környezetnyelvet és kezdjenek el tanulni egy-két idegen nyelvet. Ez ugyan mindig pluszenergiával jár, de megéri, mivel mi itt Vajdaságban látjuk, mit követel az EU, amely egyszer, úgy 3-5 éven belül, eljön majd, mert ez a piac is kell neki. Eljön az idő, amikor a határok légiesednek, amikor ide fognak jönni a magyarországi munkanélküliek munkát keresni, meg a romániaiak is, egyszer majd érkezni fognak a befektetők, új munkahelyek nyílnak, s akkor meglepődünk, hogy nemcsak mi keresünk munkát, s ugyanaz a sündisznópolitika fog megjelenni, mint az idetelepült menekültek esetében, hogy jött egy idegen, és mindjárt munkát kapott... A piacnak nagyon kegyetlen kritériumai vannak, a munkaerő verseng, meg kell mutatni, mi az előnyünk. Az, hogy mi ismerjük ezt a térséget, ezt a mentalitást, kommunikálni mi tudunk igazán, ők idegenek, és csak az üzletkötés módját ismerik. Mi is megtanulhatjuk a pályázatírást, ez csak technika, de ennek a térségnek a lelkét, a nyelvét mi ismerjük igazán, kommunikációs kapcsolati tőkéjük a mieinknek van. S ezt nem szabad elveszíteni. Sokszor van úgy, hogy a fiatal elmegy öt évre tanulni Magyarországra, ott marad hét évig, akkor visszajön, nem találja a helyét, elvesztette a hálózati kapcsolattartást, a nyelvet is elfelejtette - se itt, se ott nincsen otthon... Úgy kellene felépíteni az iskolahálózati kapcsolatokat, hogy ne menjenek el a fiatalok Pestre, Pécsre Szegedre tanulni, hanem jöjjön el a pécsi, szegedi intézmény Szabadkára, Zentára, Topolyára, nyissa meg itt a szakot, de együttműködve az itteni oktatási intézményekkel, a honosítás érdekében. Vagy vigyük ki továbbképzésre a hallgatókat, fél évre, egy évre, hogy meglássák, hogyan működik egy gyakorlatias szak Európában.
* A magyar gyerek megtanulta, hogy a kisebbségi helyzetből adódóan kétszer-háromszor annyi energiával érheti csak el ugyanazt a karriert, mint a többségi nemzet tagja...
- Ha elmondjuk Magyarországon, hogy éppen ezért vállalkozószelleműbb, kitartóbb, harciasabb, állhatatosabb a külhoni magyarság, akkor ők megijednek ettől a konkurenciától. Ahelyett, hogy felfognák, hogy ha esetleg bevinnék az anyaország vérkeringésébe, nem került volna ebbe a helyzetbe, amelyben most van az ország!
* De hova tart ez a világ? Ez kell, az kell, amaz kell, s közben elveszik a lényeg: az élet szépsége. Általános a stressz, a családok széthullnak...
- Minden ötödik házasság szétesik, és minden harmadik válságba kerül. A válságok nagyon próbára tették ennek a régiónak az embereit. Nagyon felgyorsultak az események, azt hiszem, az embereknek meg kell egy kicsit állapodniuk, meg kell találniuk a reális támaszpontokat, a személyre szabott életcélokat, a nagy tervekben a mindennapi kis örömöket.
* Mi a véleménye: nem esik mégis szét idővel az EU?
- Túl sokat befektettek már ahhoz, hogy szétessen. Hogy milyen lesz az alkotmánya, hogy miként működik majd, az más kérdés. A hálózatokat, az érdekkapcsolatokat csak újraalakítani tudják. Egy egységes bankrendszert, egy közlekedési hálózatot, egy kommunikációs hálózatot, egy iskolarendszert, egy kulturális kapcsolatrendszert felül lehet vizsgálni, de szétszakítani már nem lehet. Túl bonyolult a tőkebefektetők hálózata, s ezek profitálni akarnak. A globalizációt vagy mondjuk így: az europaizációt leállítani már nem lehet.
* Köszönöm a beszélgetést.