— Ha most, több mint hetven év távlatából végiggondolom az életemet, kényszeredetten ugyan, de mosolyognom kell — mondja őszintén. – Mert egyszerűen hihetetlen, hogy egy épeszű teremtés – mindazt átélve, megtapasztalva, amit én – ne látott volna át a szitán. De ne gondolja, hogy szomorú vagy nehéz sorsom volt. Valójában majdnem mindig megvolt mindenem, amire egy nő vágyhat. Mindenekelőtt volt két szép gyermekem és egy férjem, akit kiskoromtól fogva szerettem. S azt hiszem, ezzel a szeretettel a szívemben megyek majd el, ha eljön az ideje, mert ez az érzés most is erősebb mindennél: sértődöttségnél, csalódottságnál, megaláztatásnál.

Tízéves voltam, amikor a faluba kerültünk. Apám Zágrábban fejezte be a szakiskolát, majd ott nősült meg, és anyámmal is ott éltek a házasságkötésük utáni tizenöt évben. A bátyám és én is Horvátországban születtünk. Mivel apámnak nem volt testvére, a szülei halála után visszajött a szerémségi faluba, és beköltöztünk a megörökölt tágas házba. Noha a szüleim igyekeztek teljesen beolvadni a környezetbe, a faluban úri családnak számítottunk.

Már az iskolába indulás első napjaiban kinéztem magamnak a jövendőbeli férjemet. Teljesen más volt, mint azok a fiúk, akiket ismertem: hangos, szabad szájú, kérkedő, de olyan szép szeme és olyan kedves mosolya volt, hogy annak nem lehetett ellenállni. Mit is mondhatnék? A középiskola befejezése után — addig csak titokban udvarolt nekem, mert apám nem tartotta méltónak hozzám — bejelentettük, hogy összeházasodunk. Minden ellenkezés hiábavalónak bizonyult: megtartottuk a lakodalmat, és már másnap elköltöztünk Újvidékre. A férjem ott kapott egy jól fizető állást, és lassan kialakítottuk az életünket. Én is dolgoztam, anyagi gondjaink nem voltak. Amikor megszültem a két gyerekünket, a párom azt mondta, keres ő eleget, úgyhogy maradjak otthon, neveljem a fiúkat, törődjek a háztartással. Így is lett: nyolc szolgálati évem veszett el, de az ő kedvéért otthagytam a munkahelyemet.

A hetvenes évek elején jött divatba, hogy az igazán hozzáértő szakemberek jó pénzért külföldön vállaltak munkát. Az én kedvesemet is hatalmába kerítette ez a láz, és hosszas tanakodás után úgy döntött, elmegy az egyik skandináv országba. És valóban nagyon jól keresett. Fél év után vett egy új, piros autót — ez volt az álma —, majd két év múlva, amikor visszajött, a megtakarított pénzén két lakást vásároltunk. Egy ideig itthon dolgozott, de kapott egy újabb külföldi ajánlatot, melyről úgy gondolta, vétek lenne nem elfogadni. Hát ismét útra kelt — ezúttal Svájc volt a célállomás. És ismét rámosolygott a szerencse. Minden évben kétszer-háromszor hazajött néhány napra, rendszeresen leveleztünk, hetente legalább háromszor telefonon is beszéltünk. Rendszeresen küldött pénzt, a gyerekeket mindig kifogástalanul öltöztethettem, zeneiskolába, sportolni járhattak, mindkettőjüknek saját motorkerékpárja volt — én pedig azoknak az időszakoknak éltem, amikor a párom hazajött látogatóba.

Azt hiszem, már negyedik éve volt kint, amikor egy nyáron bejelentette, hogy a főnöke elküldi hozzánk egy kis időre a feleségét a hároméves kislányával, hogy megismerjék Jugoszláviát. A hölgy el is jött a gyerekkel, aki egy szót sem tudott magyarul. A nő is csak néhányat, pedig magyar volt, de Svájcban született. A kislány nagyon ragaszkodott a már majdnem felnőtt fiaimhoz, és az asszony is jól érezte magát nálunk. Esténként, ha fáradt voltam, a férjem egyedül vitte el városnéző sétára, színházba stb. És ez így ment több mint tíz évig. A férjem ugyanis tizenhat évig élt Svájcban, és a nő a lányával minden évben legalább egyszer a vendégünk volt. Egy alkalommal megkértem a páromat, hogy legalább egyszer mi is kimehessünk a fiúkkal Svájcba, de azt mondta, nincs hova, hiszen albérleti szobában lakik, hogy minél több pénzt tudjon megspórolni számunkra. Éreztem, hogy valami nagyon sántít a történetben, de igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot.

Csak egy évvel a kedvesem hazaköltözése után derült ki, hogy a nő nem a gazda felesége, hanem a férjem munkatársa, illetve több mint tíz éven át az élettársa is volt. És persze a kislány a páromé. Valahogyan elsimítottuk ezt az ügyet, de a férjem továbbra is látogatta — évente legalább egyszer — a svájci családját — a fiaink erről nem tudtak.

Amikor meghalt, nem tudtam, mitévő legyek, értesítsem-e a svájci szeretőjét. Végül táviratot küldtem neki, de nem jött el a temetésre. Gondolja csak el: itthon senki sem tudja, hogy a férjemnek volt egy másik családja is! Kettős élete titkát magával vitte a sírba. Én pedig még ma sem tudok semmi rosszat mondani róla. Ő volt, és halála után is ő maradt az én kettős életű, egyetlen szerelmem...