* Sok évig színész, majd egyszer csak igazgató. Nem te vagy az első színész, aki egy ponton vált. Azt érezted, itt az idő?

— Lassan tíz éve vagyok a Zentai Magyar Kamaraszínház színésze, s most zajlik az életemben az az időszak, amikor szakmailag és magánéleti síkon is azt éreztem, hogy változások, új dolgok felé nyitok. Házat vásárolunk a feleségemmel, Wischer Johann igazgató úrnak lejárt a mandátuma, a pályázatot kiírták, s a társulattal sokat beszélgetve úgy döntöttem, megpályázom. Ebben mindenki támogatott, ráadásul magam mellett tudhatom Mezei Kinga színésznőt, rendezőt, aminek nagyon örülök, hiszen hasonlóképpen gondolkodunk a színházról, művészeti és színházpolitikai, színházvezetési értelemben is. Vele már többször dolgoztunk együtt, tehát a beszélgetéseink nem két hónapja kezdődtek, hanem akkor, amikor még eszembe sem jutott, hogy egyszer én leszek a színház igazgatója.

* Akkor mondhatjuk, hogy ketten lesztek a színház élén?

— Mondhatni, igen. Kinga már nemegyszer bizonyított, itthon és külföldön is, s úgy érzem, a színház társulata az ő előadásaiban fejlődött a legtöbbet. Ezt magamon is így érzem. Innen jött az ötlet, hogy legyen ő a művészeti vezető, segítsen vezetni a színházat, hiszen szerintem az az egészséges, ha ezt a feladatkört két ember osztja meg. A kétpólusú vezetésben hiszek, ahol fék is van, és löket is, ami éppen szükséges. Emellett pedig szeretném, ha évente egyszer rendezne vagy játszana is a színházban.

* Egy kis társulatról van szó, mely viszont annál lelkesebb. Mégis, ha jól tudom, a legtöbben csak meghatározott időre szóló szerződés alapján dolgoznak.

— Az egyik legnagyobb feladatunk, hogy ezt megoldjuk. Jelenleg négy színész jogilag a társulat tagja, kettő az irodához tartozik, emellett van még két adminisztratív munkatársunk és két technikus. Ezen már az előző vezetőség is rengeteget dolgozott, de nem úgy álltak a csillagok. Mi sem nyugszunk ebbe bele, megpróbáljuk rendezni ezt a helyzetet, amint lehet.

Fotók: Zentai Magyar Kamaraszínház/Herédi Krisztián

* Színészként a velejéig beleláttál a színház életébe. Mi az, amin még változtatnál?

— Nagyon kevesen vagyunk, s észszerű tervezéssel megpróbáljuk segíteni a két technikusunk munkáját. Azt tapasztaltam az évek során, hogy sokszor elcsúszott a külső és a belső kommunikáció, ezen is megpróbálnék javítani. Vannak előadások, melyek nem lettek kijátszva, például a Sok hűhó semmiért, melyet nagyon keveset játszottunk itthon, így ezt visszahoznám a repertoárunkra. De hasonló a helyzet Nešić Máté monodrámájával is, melyet szintén játszani fogunk. A Zentai Magyar Kamaraszínház fő profilját tekintve prózai színház, és meg is marad ennek, de nagyon szeretnénk kipróbálni új dolgokat, belekóstolni az összművészeti színházi formákba, s ezt, azt hiszem, az egész társulat nevében mondhatom. Igaz, nem szeretem azt a kifejezést, hogy vidéki színház, hiszen Pesthez képest minden vajdasági színház vidéki, de ha Vajdaságot vesszük, akkor Szabadka és Újvidék már nem annak számít, tehát minden viszonyítás kérdése, viszont tény, hogy mi azok vagyunk. Az, hogy kisebbségi színház, mást jelent Zentán, és mást Újvidéken. Szeretnénk kielégíteni többféle ízlésű közönséget is. De ez nem arculatváltás, inkább csak annak színesítése. Új gondolati sémákat tervezünk nyitni s olyan közösséget építeni, ahová jó tartozni, ahol jó lenni.

* Tervezed-e bővíteni a társulatot?

— Mindenképpen. Szeretnénk, ha több tagja lenne, de az előbb említett helyzet miatt erre nincs lehetőség, ráadásul előbb a jelenlegi munkatársak státuszát kell megoldani, most ez a prioritás. De a vérfrissítés több szempontból is fontos. Kellenek az új energiák, új emberek, új színészek, akik friss gondolatokkal színesítik a csapatot. Mi hárman, Virág György, Nešić Máté és jómagam már tíz éve itt vagyunk, az alattunk lévő generációból Verebes Judit és Szilágyi Áron tagja még a társulatnak, és mi, mondhatni, egy generáció vagyunk. Érdekességként említem, hogy mindannyian László Sándor tanár úr diákjai voltunk. Nehéz olyan darabot találni, amely éppen négy férfira és egy nőre íródott. Ezért hívnánk majd más színészeket is egy-egy előadásba, ha ezt a költségvetésünk is megengedi.

* Sokat utaztok, szerepeltek fesztiválokon, és tájoltok is. Ez is marad a régiben?

— Fontosnak tartjuk, hogy itthon, a szórványban szolgáljuk a színházat. Ez számunkra szívügy. Most tavasszal lesz egy nyugat-bácskai turnénk, azaz hét előadásból álló vendégszereplésünk. Pontos helyszíneket és dátumokat még nem tudok mondani, csak annyit, hogy áprilisban és májusban valósul majd meg. Ezt még az előző vezetőség pályázta meg, mi pedig örömmel visszük előadásainkat mindenhova. Az MNT tájolási programjában is szeretnénk részt venni a jövőben, illetve a néhány éve beindított tantermi produkciónk is folytatódik. Eddig is jó együttműködésünk volt az oktatási intézményekkel, és remélem, ez ezután is így lesz.

* Szerinted mi a Zentai Magyar Kamaraszínház legnagyobb erőssége?

— A társulata. Tagjai régóta itt vannak, egy profi, összeszokott csapatról beszélünk, mely a jelenlegi körülmények között is lelkesen dolgozik. Nem szeretném, ha ez panaszkodásnak tűnne, de valóban sok mindent mi csinálunk. Nincs díszítőnk, kellékesünk, saját takarítónk, pénztárosunk. Van, ahol ez magától értetődő, s azt hiszem, nagyon kell szeretni azt, amivel foglalkozol, hogy ilyen feltételek között is csináld, ráadásul ilyen elánnal, mint mi. Van azonban másik oldal is, hiszen itt van a csodálatosan felújított kamaratermünk, míg a szabadkai Népszínházban lévő színészkollégák a csipkegyár kopott épületében dolgoznak, és télen bizony nincs melegük, de van öltöztetőjük, kellékesük stb. Szóval mindenkinek megvan a maga baja, min szeretne javítani. De tény, hogy már sok éve úgy működünk, mintha a Tanyaszínház volnánk, s ez észszerű tervezéssel valamilyen szinten orvosolható lenne. Ha nem is egyik napról a másikra, remélem, lépésenként sikerülni fog ez is.

* A közeljövőben milyen előadás készül a színház berkeiben?

— Erre jelen pillanatban nem tudok konkrét választ adni. Terveink vannak, nem is kevés, de még tartanak az egyeztetések. Az irodába egy hete költöztünk be, szóval még nagyon az elején vagyunk mindennek, ráadásul Székely Bea sajnos már nem a társulat tagja, így beugrópróbákat tartunk.

* Akkor most a színpadról egy irodába költöztél. Azért a régi, fényesre koptatott deszkákon is látunk még majd?

— Természetesen. A meglévő előadások mellett szeretnék játszani a jövőben új előadásokban is, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy visszaélek az igazgatói pozíciómmal, és mostantól minden főszerepet magamra osztok. (Nevet.) Nem. Ráadásul biztosan nem fogok minden előadásban fellépni, évente egy, maximum két szerepet vállalnék. Mégiscsak színészből vagyok, s ahogy a sportoló is megszűnik sportolónak lenni, ha nem edz megfelelően, így van ez velünk, színészekkel is. Nekünk is kell a kondíció. Másrészt ha egy csónakban evezünk, akkor nekem is ott kell lennem a csónakban. És nem úgy, mint a ritmust ütő dobos a csónak elején, hanem a többiekkel, evezőlapáttal a kezemben, lökve magunkat előre. Tisztábban láthatom a felmerülő problémákat, ha ott vagyok a sűrejében, néhanapján a kollégáimmal a színpadon. Szóval igen, mindenképp szeretnék még játszani.