Felnőtté válásunk során számtalan olyan hatás ér bennünket, amelyet — élettapasztalat hiányában — nem tudunk felmérni. Lehetnek ezek jó vagy rossz dolgok, de felnőttként gyakran tesszük fel magunknak a kérdést: honnan ragadt ránk egy-egy olyan tulajdonság, amelyet nem szeretünk? A középkorú, jól öltözött asszony szerint az ő sorsát a testmagassága határozta meg jelentős mértékben. És ezt semmiképp sem tudta korrigálni.
— Értelmiségi szülők négy gyereke közül én vagyok az első, akiről az apám meg volt győződve, hogy fiú lesz — mondja kesernyés mosoly kíséretében. — Lány lettem, méghozzá elég aprócska. A fényképek és a szüleim szerint rendkívül formás kislány voltam, aki állandóan izgett-mozgott, bárhova is tették. Babaként mindenben átlagos vagy egy picivel fejlettebb voltam. Ahogy múlt az idő, szépen gyarapodtam, de a magasságommal mindig gond volt. És ez már csak azért is furcsa, mert a szüleim magasabbak az átlagnál. De semmilyen szervi vagy egyéb betegségem nem volt, így csak annyit mondtak, hogy nem lehet mindenki égimeszelő…
Utánam jöttek a testvéreim: először a húgom, majd az öcsém, és huszonegy év múlva még egy húgom született, de valamennyien átlagosak voltak. Az óvodára nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy az iskolában, főleg testnevelésórán mindig én zártam a sort. Akkor még a 155 centiméteres magasságom nem is zavart nagyon, de a gimiben már rettenetesen. Ha a családban jeles esemény volt, és fényképek készültek, én mindig vagy ültem, vagy álltam valamin, mert egyébként úgy festettem a képeken, mint egy kis kerti törpe. Rengeteg tanácsot kaptam, köztük számtalan marhasággal, de mindent kipróbáltam, hogy legalább egy-két centit nőjek. Nagyon ritkán jártam tornacipőben, mert annak nem volt sarka. A természet hibáját így a cipők sarkával korrigáltam. Nálam még a szobapapucsnak is 8 centiméteres sarka volt. A szüleim, főleg az apám, az égvilágon mindent megpróbáltak, de hiába. A jobb ruhákat úgy kellett varratni, mert konfekcióban sosem találtam olyasmit, ami illett volna rám. Azt mondják, helyes voltam, udvarlóim is akadtak, és amikor egyetemre iratkoztam, szerelmes lettem egy évfolyamtársamba. Amikor az első év utolsó vizsgáját letettük, bejelentettük a szülőknek, hogy összeházasodunk. Minden tanács, fenyegetés ellenére otthagytuk az egyetemet — és megtartottuk a lakodalmat. Anyám akkor mondta meg, hogy a terhesség negyedik hónapjában van — azt hitte, valamilyen hormonzavar állt be nála, azért nem jelentkezett idejében orvosnál. Ebből a „hormonzavarból” született a fiatalabb húgom. Az apám sokkal többet várt tőlem, mint amennyit igazán adni tudtam magamból. Először a férjemet rendezte: vett neki egy nagyobb vendéglátó egységet, de a férjem nem volt munkamániás, és a vendéglátóipar sem bűvölte el. Ekkor apa kigondolta, hogy a grafikai tervezés nagy jövő előtt áll. Hát fizetett mindkettőnknek Belgrádban egy három hónapos tanfolyamot, megvett két gépet, és várta a csodát, melyet nekünk kellett volna produkálnunk. De persze nem tettük. Én közben teherbe estem, megszültem a lányomat, és apa azt mondta, majd ha az unokája egy picit nagyobb lesz, akkor vágunk bele a munkába. Lakást is vett nekünk, és az anyám rendszeresen jött segíteni. Én egyszerűen kivételezett tagja voltam a családnak, és ezt szó és köszönet nélkül élveztem is. Amikor pedig a szüleim azt mondták, most már jó volna, ha valamit dolgoznánk is, akkor a férjem lelépett. A váláskor alig tudtuk megmenteni a lakást, melyet az apám vett nekünk.
Visszamentem a lányommal a szüleimhez, és a kishúgom meg ő nagyon jól kijöttek egymással. Én röstelltem, hogy a szüleimen élősködtünk, hát sok mindennel próbálkoztam. Még egy újabb férjhez menéssel is, de a házasság három év után zátonyra futott. Voltam rádióbemondó, segédkönyvelő, segédmunkás egy raktárban. Sőt, külföldön is próbálkoztam pincérként, szobalányként, még kertészetben is dolgoztam. De sehol sem sikerült lehorgonyoznom. Közben a lányom középiskolás lett, apám pedig nyugdíjba vonult, ezért jelentősen csökkentek az anyagi bevételeink. Lépnem kellett, okosan, óvatosan, de határozottan. Végre szeretnék önállósulni, leválni a szüleimről. Meg kell próbálnom kikövezni az utat a lányom előtt a jövője felé. Hát elhatároztam, hogy biotermesztéssel fogok pénzt keresni. Már van egy 5 kapás kertem, melyből tavaly annyi bevételem lett, hogy a tavasszal fedezni tudtam az új vetés költségeit. Ez a rettenetes meleg most nincs ugyan segítségemre, de jókedvvel locsolok minden este. Van célom, tehát van motiváció is. Nagyon jól érzem magam a kertemben, és még az sem zavar, hogy ott nem hordhatok magas sarkú lábbelit. A talpamnak jólesik esténként, locsolás közben a homok simogatása. És tudja, sokszor elnevetem magam, ha arra gondolok, hogy a kerti törpe végre meglelte a természetes helyét a nap alatt.
