- Boros György (Szabó Attila felvétele)

Negyven éven át rajztanárként kereste a kenyerét. A képzőművészetnek mindig is meghatározó szerep jutott az életében. Oktatott, közben ő maga is tanult: szülői támogatás nélkül is boldogulni, megbecsülni azt a keveset is, ami megadatott, és alkotni kedvére valami maradandót. 1962-ben állította ki először munkáit, azóta számos önálló és közös tárlaton mutatkozott be a közönségnek. A szabadkai Népkör MMK képzőművészeti szakkörét tizenöt éve vezeti sikeresen, a képzőművészet az élete, önmegvalósításának ezer színben pompázó eszköze.
A Forum Képzőművészeti Díj bírálóbizottsága egyhangú döntéssel a 2011. évi elismerést Boros Györgynek ítélte oda munkája és a képzőművészet oktatása terén tett törekvéseiért.
* Negyven éven át tanította a képzőművészetet, közben maga is alkotott, kiállított. Melyik állt közelebb a szívéhez: a pedagógusi hivatás vagy az alkotói munka?
- Én alapvetően művésznek vallom magam, de pedagógusként ismertem meg igazán a képzőművészetet. A két hivatást párhuzamosan folytattam, soha nem ment egyik a másik kárára. Nagyon szerettem tanítani, ugyanakkor mindig is iszonyú késztetést éreztem az önkifejezésre, amit az alkotásaim révén tudtam és tudok mindmáig megvalósítani. Ha bármilyen gond gyötör, ha feszültebb a hangulatom a kelleténél, akkor elvonulok a műtermembe, és alkotok. Ugyanakkor gyermekeket, sőt felnőtteket is oktatok, és ez a pedagógusi hivatás már életem végéig elkísér. Így teljes az életem.
* Mikor figyelt fel rá először, hogy érdeklődik a képzőművészet iránt?
- Talán tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor megkaptam az első temperát. Addig azt sem tudtam, hogy a képzőművészeti alkotások különféle technikákkal készülhetnek. Később a szomszéd hölgy, akivel közös udvarban laktunk, Párizsból hozatott egy pasztellt, és ez újabb távlatokat nyitott meg előttem. Emlékszem, az első ,,alkotásom' éppen az illető hölgynek a lakása volt, melyet én magam festettem ki. Nagyapám szobafestő volt, templomok falait festette és restaurálta. Talán tőle örököltem a festői vénát... Nem tudom, de szinte bizonyos, hogy jó irányba terelődött az életem, amikor a gimnázium után a belgrádi pedagógiai főiskola képzőművészeti szakára iratkoztam. Ikertestvéremmel, Lászlóval tizenkét évesek voltunk, amikor az édesapánk meghalt, hat év múlva pedig az édesanyánkat is elveszítettük. Nem volt könnyű szülői támogatás nélkül érvényesülni, de mi mindketten tartottuk magunkat ahhoz, amit az iskoláztatásunkról mondtak: a gimnázium elvégzése után tovább kell tanulnunk. Egyetlen percig sem volt kérdés számunkra, hogy folytatjuk-e a tanulmányainkat. Büszke vagyok rá, hogy idejében fejeztem be a főiskolát, és hogy huszonegy évesen már taníthattam. Életemben két igaz szerelmem volt: a képzőművészet és a sport. Aktív tagja voltam a szabadkai Spartacus vízilabdaklubnak, és az edzések, a versenyek mindig átsegítettek a nehézségeken.
* Azt hihetnénk, hogy a képzőművészet oktatása könnyű feladat. Önnek mi a véleménye?
- Számomra óriási kihívás volt a tanítás. Bár művészként otthon voltam a képzőművészetben, nem igazán tudtam átadni a tudásomat a diákoknak. A főiskolán ugyanis nem tanították meg nekünk a módszertant, nem úgy, mint azoknak, akik egyetemet végeztek. Ezért önszorgalomból sajátítottam el a képzőművészet oktatásának módszertanát, és büszkén mondhatom, hogy a tanári munkámat sikeresen végeztem.
* Tíz évvel a nyugdíjba vonulása után is tanít: a Népkör MMK képzőművészeti szakosztályát vezeti, oktatja a képzőművészet szépségeire a gyermekeket. Ezt továbbra is a hivatásának tekinti?
- Aki pedagógusnak születik, az nem tud szakítani a tanítással. Számomra a gyermekek oktatása lételem, nem tudok nélküle meglenni. Büszkeséggel tölt el, amikor látom a szemükben a csillogást, az örömöt, amikor egy-egy alkotás elkészül, vagy amikor elismerést, dicséretet kapnak. Az ő örömük az én örömöm is. Igyekszem minden nemzetközi pályázaton részt venni, hogy a tanítványaim visszaigazolást kapjanak a tehetségükről, a törekvéseikről. A szakcsoportomba járó gyermekek, fiatalok, sőt felnőttek is többször részesültek már elismerésben, díjakat, kitüntetéseket kaptak a képzőművészet kiemelkedő alakjaitól. Erre nemcsak ők, hanem én is nagyon büszke vagyok. Ezért érdemes tovább dolgozni annak ellenére is, hogy az időm nagy részét lefoglalja a kiállítások, tárlatok szervezése.
* Van-e kedvenc technikája, illetve témája?
- Én mindenekelőtt grafikusművész vagyok. Elsajátítottam az alkalmazott grafikát, az ún. szitanyomás technikával készítettem plakátokat. Eleinte a pasztellt és az akvarellt is kedveltem, később viszont a linómetszet és a rézkarc kapott kiemelkedő szerepet a munkámban. Főként tájképeket festek akrillal, mellyel ugyanolyan effektus érhető el, mint az olajfestékkel. Ez utóbbi azonban soha nem állt elég közel hozzám, talán éppen amiatt, hogy káros az egészségre, és én sajnos meg is tapasztaltam ezt, amikor szitanyomással készítettem plakátokat a Gyermekszínháznak, később a Népszínháznak.
* Ha tehetné, megváltoztatna-e valamit a munkásságában vagy az életében?
- Talán egyetlen dolgot: a főiskolai oklevél mellé megszerezném az egyetemi diplomát is. Egyébként mindent ugyanúgy csinálnék, mint eddig.
* Mit jelent önnek a Forum Képzőművészeti Díj?
- Több elismerést kaptam már, de úgy érzem, ez a díj az eddigi fél évszázados alkotói és pedagógusi munkám elismerése. Nagyon örülök neki és büszke vagyok rá, hogy a bírálóbizottság engem tartott érdemesnek az elismerésre, és igyekszem a jövőben is tanúbizonyságát adni annak, hogy a gyermekekkel való foglalkozás még tíz évvel a nyugdíjba vonulásom után is nagyon fontos nekem.