Dr. Várady Tibor akadémikus a vajdasági magyarság szellemi életének egyik meghatározó alakja, akinek munkásságát nemzetközileg is jegyzett tudományos publikációk, oktatói tevékenység és rangos elismerések kísérik. Tavaly a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Érme díjával, legutóbb pedig Magyar Életfa díjjal tüntették ki, aminek apropójából beszélgettünk vele a jogállamiságról, kitüntetéseiről és a tudomány helyzetéről, illetve jövőjéről.
* Az elmúlt időszakban több rangos kitüntetésben részesült. Hogyan éli meg ezeket az elismeréseket?
— Természetesen jólesik az elismerés. Arra is ösztönöz, hogy végiggondoljam, mit is tettem eddig. Persze ezt nem csak az elismerések határozzák meg.
* A mai, gyakran turbulensnek nevezett világban ön továbbra is aktív, könyveket, tanulmányokat ír, rengeteget utazik. Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve? Tudományos korpusza ön szerint milyen lenyomatot hagy?
— Munkásságomban több teret érintettem. Legtöbb írásom — és legtöbb gondolkodásom — a nemzetközi választottbíráskodáshoz és nyelvi jogokhoz kötődik. A ’90-es években volt egy kezdeményezésem. Azt láttam, hogy a nemzetközi választottbíráskodás terén nagyon közelednek különböző országok jogai, és így esélye van egy tankönyvnek, mely az egész világon használható lenne. Két amerikai szerzőtárs csatlakozott az elképzelésemhez. 1999-ben megjelent egy tankönyvünk, melynek azóta hét kiadása született, és mind az öt kontinensen használják. A nyelvi jogokhoz az közelített, hogy egész életemben több nyelv között mozogtam, és természetesen az is, hogy a nyelvi jogok a kisebbségi jogok egyik alaptételének számítanak. Én egész életem során kisebbségi magyarnak éreztem magamat. A választottbíráskodásban és a nyelvi jogok területén nem csak az elméletben, a gyakorlatban is igyekeztem jelen lenni. Az évek — vagy mondhatnám azt is, hogy évtizedek — során körülbelül 250 nemzetközi ügyben voltam választott bíró. A nyelvi jogok gyakorlata is nagyon fontos és izgalmas volt számomra. 1970-ben sikerült párhuzamos magyar nyelvű oktatást indítani az újvidéki Jogi Karon. Megjegyezném, hogy ez nem terjedhetett ki minden tantárgyra, de szép számú tantárgyból volt a szerb mellett magyar nyelvű oktatás is. Később, pontosabban Milošević bukása után szerepet tudtam vállalni a kisebbségi jogokról és a nemzeti tanácsról szóló törvények megfogalmazásában. Jelen ténykedésemben a múltat tartom leginkább napirenden. Az utóbbi tíz évben, vagyis a nyugdíjazásom kezdete óta a családi ügyvédi irattár feldolgozását tartom a legfontosabb feladatomnak. Nagyapám 1893-ban nyitott ügyvédi irodát, és az több mint száz évig működött. Mondhatom, hogy ezek az iratok különös értékké váltak nemcsak személyes vonatkozásaik, hanem történelmi jelentőségük miatt is. Többször próbáltam ellenőrizni, s az derült ki, hogy egész Szerbiában ez az egyedüli ügyvédi irattár, melyben a XX. század első feléből is vannak iratok. Ezekben még jelen van a mindennapok történelme, mely többnyire kimaradt a történelemkönyvekből. Itt van az is, hogy az ügyvédhez teljes történettel fordulnak az ügyfelek, és ezután az ügyvéd rostál, válogatja, hogy mit lenne előnyös a bíróság elé vinni. Ezért mutat többet a mindennapokról egy ügyvédi irattár a bíróságinál. A családi iratgyűjteményre támaszkodva eddig hét dokumentumpróza-kötetem jelent meg magyarul, hat szerbül, egy németül és egy angolul. Szeretném ezt a továbbiakban folytatni, de most egy szünetet, mondhatni, tevékeny szünetet próbálok tartani — éppen egy életrajzkönyvet igyekszem megírni.
* Kutatásai mellett pedagógiai tevékenysége is meghatározó. Számos nagynevű egyetemen tanult és tanított, a Várady-ösztöndíj pedig immár egy évtizede része a vajdasági magyar felsőoktatási rendszernek. Hogyan tekint erre a kezdeményezésre, a lehetőségeire, a felsőoktatásra?
— Az újvidéki Jogi Karon kezdtem tanítani. Diplomázás után a családi ügyvédi irodában dolgoztam. Azt a döntésemet, hogy Újvidékre menjek, az is befolyásolta, hogy akkor volt indulóban az Új Symposion. Nagyon fontosnak láttam azt a gondolkodást, amely itt alakult. Akkoriban nem volt még online jelenlét, abban a városban akartam lenni, ahol jelen vannak symposionista barátaim. Aztán tanársegéd lettem, és az Új Symposion folyóirat első szerkesztőbizottságának tagja. Majd amikor Panićnak nem sikerült legyőznie Miloševićet az 1992 decemberében megtartott választáson, arra kényszerültem, hogy elhagyjam az újvidéki Jogi Kart. Párhuzamosan kezdtem tanítani Budapesten a Közép-európai Egyetemen és Amerikában. Ebben az is sokat segített, hogy évtizedekkel korábban, 1970-ben a Harvardon doktoráltam. Az amerikai egyetemeken évenként egy-egy rövidített szemesztert tanítottam. Legtöbbször az atlantai Emory Egyetemen, néhányszor a Cornell Egyetemen, egyszer-egyszer a Berkeley és a University of Florida egyetemeken. Több más egyetemen tartottam vendég előadásokat is — köztük a Harvardon is. Ismételten tanítottam nyári tanfolyamokon Párizsban, egy nyáron Kínában is. A világ különböző részeiről számos diákkal maradt fenn kapcsolatom. Azt látom, hogy aki tisztességes szakmai szintet ért el, az sikeres életet és (azonosságát megőrizve) saját életet is élhet. Nagyon fontosnak látom, hogy erre a vajdasági magyar értelmiségnek is legyen esélye. Valóban boldoggá tesz, ha ehhez a Várady-ösztöndíj is nyújt egy szerény hozzájárulást.
* A jogtudomány kiemelkedő alakjaként hogyan látja ma a jogállamiság és a közjog helyzetét, különösen az elmúlt időszak eseményeinek fényében?
— A jogállamiságot nagyon fontos emberi célnak tartom. Ez esélyt ad, valamint védelmet nyújt egy ország minden polgárának. Itt van az is, hogy a jogállamiság inkább cél, mint valóság. Azt mondanám — és itt most nem csak egy országra gondolok —, hogy az utóbbi években nem közeledtünk a célhoz. A nemzetközi jog területén azt látom, hogy az utóbbi években több területen, például az ukrajnai, a gázai vagy éppen a venezuelai beavatkozások során már kifogásként sem igazán használnak valamilyen nemzetközi jogi elvet. Nem szabadna megfeledkezni a saját céljainkról.
* Mit gondol, melyek lesznek a közeljövő legnagyobb kihívásai a társadalmi életben? Mit tanácsolna az újabb generációknak, akár a mindennapi, akár a tudományos pályán?
— Ami az embereket képes volt előrevinni — és ami rendszerváltásokat is eredményezett —, az a képletekből és a polarizációból kilépő gondolkodás. Túl egyszerű azt mondani, hogy az az igazság, ami az ellenfelem véleményének az ellentéte. Ez akkor is kevesebb az igazságnál, ha az ellenfélnek valóban nincs igaza. Egészen közelről kell nézni és látni a gondolatokat és a valóságot. A polarizáció különösen nagy veszély, ha kisebbségekről van szó. Mert itt a fennmaradáshoz együtt maradás is szükséges. A közösségi érzésnek különböző véleményű emberekre is ki kell terjednie. Jelentős veszélyek bontakoznak ki a tudomány területén is. Azt látni, hogy lassan vallássá alakul a mérhetőség és a számokba foglalt értékelés. Az a tudós értékes, akit többen idéznek. Ez valóban olyan tényező, amelynek van súlya, de ne felejtsük el, hogy ebben az értékvilágban ha egy cikkemre valaki azzal a megjegyzéssel hivatkozna, hogy ez tiszta hülyeség, ez is eggyel több hivatkozásnak számítana, és emelné a tudományos rangomat. Persze nem kitiltani kell a számokat, csak nem kellene rájuk ruházni minden hatalmat. Előttünk van a mesterséges intelligencia is, továbbá az a kérdés, hogy ez segíteni vagy helyettesíteni fogja-e az embereket. Iskolás éveimet a kommunizmus alatt kezdtem. Azt mondanám, hogy akkor kockázatosabb volt kritikusnak lenni — mert börtön is fenyegetett —, de könnyebb volt valóban kritikus gondolatokig eljutni. Mert könnyebben voltak felismerhetők a bírálandó képletek. A mai generáció előtt nagy feladat áll. Különösen az értelmiség előtt. Képletekből akkor lehet kilépni, ha előzőleg azonosítottuk őket. (Egyébként nem tudjuk, honnan kell kilépni.) A képletekből való kilépés nélkül pedig nem jutunk el a valóságig. Mondhatom, hatalmas feladat előtt áll a mai értelmiség.
