A kakasnak nincs fészke
Perisity Irma
2021.01.08.
LXXV. évf. 53. szám
A kakasnak nincs fészke

Az otthonomban ejtettük meg a találkozót, mert a beszélgetőtársam nem akarta, hogy szem előtt legyünk. Az időpontot telefonon határoztuk meg. Hangjából ítélve úgy gondoltam, fiatalabb középkorú lehet. Aztán kiderült, hogy az unokája szervezte meg a találkozást. De a beszélgetőtársban egyáltalán nem csalódtam, annak ellenére, hogy nem akarta megmondani, hány éves. Sok — válaszolta a kérdésemre, és még hozzátette, a kor semmit sem változtat a lényegen.

— Nézze, mindaz, amit el akarok mondani, az utolsó szóig igaz — kezdi nagyon határozottan az idős, fejkendős asszony. — Valójában azért jött létre ez a találkozás, mert az unokám, akivel megbeszélte az időpontot, már régóta nyaggat, hogy meséljek az életemről. Azt hiszem, az unokáim meg vannak győződve róla, hogy nekem még ilyen korban is élénk a fantáziám. Egyébként nemcsak a családom, hanem az ismerősök is úgy beszélnek rólam, mint egy kivételes, paraszt öregasszonyról, akinek a hófehér, megtépázott kontya alatt is hiba nélkül működik az agya. Mindannak a sok fertőnek, melyet gyerekkoromban megéltem, talán ez a következménye: a jóisten vigyázott az eszemre, biztosan így akart rávenni, hogy sose felejtsem el, mi minden létezik zárt ajtók mögött.

Egy rendhagyó családból származom, négyen voltunk testvérek, két lány és két fiú. Egy isten háta mögötti tanyán éltünk, a legközelebbi nagyobb helység olyan messze volt, hogy fogatos kocsival mentünk bevásárolni. Akkoriban csak itt-ott voltak boltok, ahol a petróleumtól kezdve a krumplicukorig mindent lehetett kapni — egy bőrkötényes, kövér, szemüveges boltos állt a pult mögött, és azt mért, amit a „kedves vevő” kért. Anyám otthon ákombákom betűivel leírta, hogy el ne felejtse, mi mindenre van a családnak szüksége a következő hét végéig. Velünk élt a tanyán az apai nagymama, egy igazi vén boszorka, aki alól csak a nyeles kóróseprű hiányzott. Féltünk is tőle mindannyian. Mindenre ő mondta ki az igent vagy a nemet, senki nem mert ellene egy szót sem szólni. A családom sorsát valójában csak az ő halála után tudtam meg, amikor anyám már beszélhetett. A nagymamával két öreglegény fia élt, miután meghalt a férje. Mindkét fiú csöndes, egy kissé mulya volt, biztosan ezért nem nősültek meg idejében. Elég sok földjük volt, a nagyapa halála után elkelt volna a segítség, hát a nagymama akcióba lépett, hogy megnősítse fiait. Az én anyám egy nagyon szegény napszámoscsalád második gyereke volt, és a cselédkedés közben rászokott a pálinkára. Nem volt alkoholfüggő, de nagyon szerette az italt, és ha a közelébe került, nem tudott ellenállni a kísértésnek. A szülei nagy szerencsének tartották, hogy a tanyasi asszony megkérte a kezét az idősebb fia számára. Sosem látták egymást, de két hónap múlva megesküdtek, és anyámat elvitték a tanyára. Sosem tudom meg, hogyan történt, de anyámat az anyósa rákényszerítette, hogy mindkét fia „felesége” legyen. Amikor már nagy voltam, egy alkalommal elpanaszolta az anyjának, mit csinálnak vele a tanyán, és amikor az anyja leült a nászasszonyával, az azt mondta, semmi rendkívüli sem történik náluk, hiszen tudvalevő, hogy a kakasnak nincs fészke, ott könnyít magán, ahol éppen neki tetszik. A tyúk meg — főleg, ha lapos ganédombról jött — örüljön, hogy van fészke.

Mi, testvérek éreztük, hogy valami nincs rendben, de mindaddig, amíg a nyanya élt, senki sem mert megpisszenni. Négyünk közül én voltam a legvakmerőbb, nem töltöttem be még a tizennyolcat sem, amikor elszöktem egy legénnyel. Anyámmal csak akkor beszéltem a családunk életéről, amikor ő eljött hozzám babalátogatóba, miután megszültem a lányomat. Három napig volt nálunk, és ez alatt az idő alatt mesélt el mindent arról a mocsokról, amelyben élt. Elmondta, hogy valójában nem tudja, melyik gyereke melyik férfié. Mind a négyünk anyakönyvi kivonatában annak a neve áll az apa helyén, akihez férjhez adták, de ez semmire sem garancia. Már jó néhány éve éltem külön, megszültem a másik lányomat is, amikor rászántam magam, hogy számonkérem a „hivatalos apámtól” anyám sorsát. Talán nem hiszi el, de ő sem tudta, melyikünk kié. Mert, ugye, minden a családban maradt, és mindkét „kakas” megkapta, ami neki járt a nyanya szerint. Sokáig nem tudtam belenyugodni, de arra sem találtam elfogadható megoldást, hogy anyámat valamilyen módon „feloldozzam”. Sosem volt beteg, a tanyán annyit dolgozott, mint egy rabszolga, de az embertelen élete ellenére is már majdnem nyolcvanéves volt, amikor meghalt. És az utolsó pillanatig kiszolgálta a fiatalabb „kakast”, mert az esküdt férje halt meg előbb. Tudja, nem mondhatom, hogy nagyon szerettem vagy nem szerettem az anyámat, hiszen azt hiszem, abban az időben, illetve olyan családokban, mint a miénk, a szeretet szót nem is értették. Persze minderről sohasem beszéltünk családon belül. De a történtek akkor is azt bizonyítják, hogy az erkölcstelenség nem csak a mai fiatalokra jellemző.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..