A jó kereskedő sosem veszít
Perisity Irma
2021.08.06.
LXXVI. évf. 30. szám
A jó kereskedő sosem veszít

Az utóbbi évtizedben jelentkező, aggasztóan nagy elvándorlás nem csak azokra vonatkozik, akik az ellehetetlenedett életfeltételek miatt mennek külföldre. Rendkívül élénk a migráció a város olyan részeiben is, ahol a közelmúltig majdnem kizárólag „őslakosok” laktak, vagy azok elhunytával az ő leszármazottaik. Már régóta keresem ennek a jelenségnek az okát, a magyarázatot azonban egy olyan fiatalasszony adta meg, akinek a nem hivatalos mostohaapja ezzel gazdagodott meg.

— Már jó ideje tervezem, hogy jelentkezem egy beszélgetésre, de valami vagy közbejön, vagy időnként úgy érzem, ez nem is a rovatba való téma — mondja a fiatalasszony, és fáradt mozdulattal bontja ki a nedves zsebkendős csomagot, megtörli verejtékező homlokát. — Nagyon meleg van, de nem csak ezért izzadok. Ha csak rágondolok a történtekre, azonnal elfog valamilyen idegesség, reszket a kezem, pedig mindebben nekem semmilyen negatív szerepem nincs. Amióta az anyám meghalt, gyakran gondolok arra, mennyire igazságtalan az élet, de az is lehet, hogy mi, emberek vagyunk túl ostobák ahhoz, hogy felmérjük, mi a jó és mi a téves. Én csonka családból származom, apám meghalt, miután megszülettem, harmadik gyermekként. Van egy jóval idősebb bátyám és egy két évvel idősebb nővérem, mindhárman itt élünk, Szabadkán. A szüleink nem idevalósiak, apámat a munkája hozta ide Montenegróból, anyám pedig bánáti lányként a közgazdasági karon akart diplomázni. Persze, ebből semmi sem lett, mert közbejött a mindent elsöprő szerelem, melynek oltárára — majdnem minden esetben — a nő teszi le az áldozatot.

Az anyai nagyszülők nem nagyon szerették apámat, pedig nem volt rossz ember. Igaz, egy kicsit hangosabb, „faragatlanabb” volt a többségnél, de a családban soha senkit nem bántott meg. Úgy emlékszem, hogy ő is szerette anyámat, persze a maga egyedi módján. Velünk, gyerekekkel mindenkinek dicsekedett, pedig én még alig voltam hároméves. Éppen befejezték a családi házat, amikor meghalt. Anya itt maradt egyedül. A montenegrói rokonok eleinte követelték, hogy adjon bennünket nekik — főleg a bátyámat akarták —, de hallani sem akart arról, hogy lemondjon rólunk. Apa családja azért annyira korrekt volt, hogy mindaddig, amíg iskolába jártunk, rendszeresen küldtek pénzt a költségek egy részének fedezésére. Második osztályba jártam, amikor anya összeállt egy ismerősünkkel, aki apa halála után gyakran járt nálunk, segített a nehezebb munkákban. Én valahogy jól kijöttem vele, szeretett viccelődni, sosem kiabált ránk, és anyához is kedves volt. Csak a bátyám lázadt ellene, de nem sok eredménnyel, ezért otthagyott bennünket, és albérletbe költözött. Egy év múlva elment apa rokonaihoz, és ma is lent él a tengeren.

Anya „segítsége” gyorsan beleélte magát a családfő szerepébe, de olyan ügyesen, hogy senkit se zavarjon. Már középiskolás voltam, amikor azt hallottam, hogy a szóbeszéd szerint három olyan özvegyasszonyhoz is csapódott, akinek volt háza vagy lakása, és mind a hármat eltemette. Van egy háromszobás lakása, egy háza és valahol Zombor környékén egy tanyája is, tizenvalahány lánc földdel. Mindezen ingatlanok tulajdonosai olyan asszonyok voltak, akiknek a gyerekei külföldre mentek, és nem is terveznek visszajönni. Anyám nem illett bele a képbe, talán ezért sem gyanakodtunk. Párja egyébként rendes volt velünk, időnként még dolgozott is, de sosem tudott néhány hónapnál tovább megmaradni egy munkahelyen. A középiskola befejezése után én nem akartam továbbtanulni, és elég gyorsan férjhez is mentem. Rendes lakodalmam volt, anyám párja stílusosan játszotta a „papa” szerepet. Az esküvő után a férjem kétszobás lakásába költöztünk. Két év múlva a nővérem, aki idegenvezető volt, egy út alkalmával Barcelonában maradt, mert megismerkedett egy ottani férfival. Anya tehát egyedül élt a házunkban a párjával.

Rövid idő múlva anya súlyos beteg lett, és nyolc hónap múlva meghalt. A párja végig kitartott mellette, mindenki meg volt illetődve ettől. Ha bármikor felajánlottam a segítségemet, ő mindig elutasított azzal, hogy ő anya adósa, mellette vált igazi családfővé. Csak akkor értettem meg a ragaszkodását, amikor anya hathetes miséjét tartottuk. Kérte, hogy a költségek egy részét én fedezzem, mert pillanatnyilag nem dolgozik. Őszintén szólva nem is gondoltam arra, hogy ő fedezze, hiszen a temetést is a nővérem és én fizettük. Kérdeztem tőle, kapott-e idézést a hagyatéki tárgyalásra. Erre ő ártatlan arccal azt válaszolta, hogy a tárgyalás három napja volt. Senkit sem kellett értesíteni a családból, mert anya végakarata az volt, hogy a szép évekért, melyeket együtt töltöttek, a ház, az autó, a kelebiai hétvégi ház hat kapa gyümölcsössel őt illeti. Szó nélkül maradtam. És nem is pereltem. De akkor esett le nálam a tantusz, miért a lakosság helybeli mozgása is, nem csak az elvándorlás. Hiszen a mi házunk gazdája is hamarosan új család lesz. Mert az okos kereskedő sosem veszít.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..