— Nem állítom, hogy mintagyerek voltam — mondja az asszony nyugodtan, minden szót külön hangsúlyozva —, de azt hiszem, nem voltam rosszabb sem az átlagnál. Munkáscsalád első gyereke vagyok, a húgom nyolc évvel később született, ezáltal kiskoromban az egykék, később pedig az idősebb, a mindenért felelős testvér életét éltem. A nagy korkülönbség miatt sosem volt köztünk bensőséges kapcsolat a húgommal. Ő engem zsandárnak tartott, mert igyekeztem kordában tartani, amíg a szüleink dolgoztak, én pedig őt kis taknyosnak, akit koloncként mindig magammal kellett vinnem, amikor programom volt a társaságommal. De felnőttünk. A húgom apám kedvence volt, én pedig anyámé. Ha bajban voltunk, ahhoz fordultunk, akiről tudtuk, hogy biztosan segít. A testvérem volt az okosabb — sikerrel befejezte a középiskolát, nekem pedig még a hároméves szakközépiskola is nehézséget okozott. A konyhában azonban én voltam az ügyesebb, mindig szerettem főzni, sütni, takarítani. És azt hiszem, bennem mindig több volt az empátia, mint a számítás, mindig készen álltam segíteni anélkül, hogy mérlegeltem volna, mi hasznom származhat az egészből.

Még nem voltam tizennyolc éves, amikor megismerkedtem a leendő férjemmel. Mindössze két évvel idősebb nálam, de már dolgozott, az általános iskola befejezése után ugyanis az apja munkába állította. Elég rendezetlen családi körülmények között élt. Még pici volt, amikor meghalt az anyja, az apja pedig — aki szeretett inni — elvett egy muzsikus családból származó roma asszonyt. Nem mondhatom, hogy a mostohája rosszul bánt a párommal, de nem is nevelte különösképpen, hiszen ő maga is „majd lesz valahogy” módon élte az életét. A szüleimnek nem tetszett a választásom, bennem azonban lángolt a szerelem, miközben a valós életről nem sokat tudtam.

Amikor nagykorú lettem, megesküdtünk, és tíz hónap múlva már meg is szültem az első fiamat. A férjemmel mindketten dolgoztunk, elég szépen is kerestünk. Amikor három év múlva megszületett a másik fiam is, akkor már volt annyi megtakarított pénzünk, hogy — bankkölcsönnel kiegészítve — lakást tudtunk venni. A férjem nyers, goromba természetű volt, szerinte egy férfi soha nem mutathatja ki az érzéseit, mert az a gyengeség jele. Hát így is viselkedett, nemcsak velem, hanem a fiúkkal is. A munkahelyén olyan kollégákkal került egy műszakba, akik szerettek italozni, úgyhogy lassan részegessé vált. Sokszor nem tudott uralkodni magán, mindenkivel kötekedett, többször a rendőrségen találta magát. Megtörtént, hogy onnan a kórház józanítójába vitték, én meg másnap mentem érte, ilyenkor ugyanis jószerével járni is képtelen volt. Tűrtem, mert tudtam, hogy haza nem mehetek, mivel apám azt mondta, hogy amilyen rózsát szakítottam, olyant szagoljak. És ott voltak a fiúk is! Nem akartam, hogy apa nélkül nőjenek fel, hiszen a fiúknál mindig nagyobb a veszély, hogy kemény apai irányítás nélkül tévútra térnek. Szilárd volt bennem az elhatározás, hogy a fiaimból rendes embert faragok. Egyikőjük sem fejezte be azonban a megkezdett középiskolát, így nehéz volt munkát találniuk. Közben a férjem összeverte az egyik munkatársát, amiért négy hónap börtönt kapott, és miközben a büntetését töltötte, felmondtak neki. Egyedül nekem volt biztos havi jövedelmem, ebből éltünk négyen...

Nem tudom, mikor kezdődött, de egyszer csak észrevettem, hogy otthon egyre több ismeretlen holmi van: cigaretta, műszaki cikkek stb. Ezután elkezdtem titokban megfigyelni a fiúkat, s rájöttem, éjjel „dolgoznak”. Eleinte csak ketten, később az apjukkal együtt. Amikor először értem őket tetten, igyekeztem a legnormálisabb hangnemben észhez téríteni őket. Ígéretet kaptam, de nem tartották be. Másik alkalommal magam jelentettem fel őket, mert úgy gondoltam, ha ez a módja a megmentésüknek, akkor megteszem. De ez sem segített. Kidolgozott módszerük volt az autók feltörésére, a trafikok kirablására, verekedésre. Az apjuk volt az őr, a fiúk „operáltak” majdnem nyolc éven át. Én közben idegileg kikészültem, harminc kilót fogytam. Anyám meghalt, amikor megszületett a második fiam, apám már idős volt, a húgomra meg a férjére nem számíthattam, ezért tűrnöm kellett, és valahogy elviselhetővé kellett tennem az életet. Amikor a családi hármas lebukott, azt hittem, nem élem túl a szégyent. De az ember nem akkor hal meg, amikor szeretné: túléltem tehát azt a három évet is, amíg a börtönben ültek.

A büntetés lejárta után megkönnyebbülve öleltem magamhoz a családomat. Ám továbbra is ott él bennem a keserű felismerés, hogy az érzelmeimtől vezérelve rosszul egyensúlyoztam a jó és a rossz között.