A sikerről beszámolt az összes valamit is érő médium (és nem csak a tematikus), a közösségi oldalakon pedig azóta is a legtöbbször megtekintett hírek között szerepel.

A horgászsport képviselőinek igen nagy utat kellett bejárniuk, hogy egy lenézett (halász, vadász, éhenkórász) időtöltéstől eljussanak az országos ünnepeltségig. Gyerekkoromban bizony a családom nem nézte jó szemmel, hogy az otthon fellelt hozzávalókból pecát fabrikáltam, és minden szabadidőmet a vizek mellett töltöttem. Az akkori társadalmi nézetek szerint a horgászat nem volt elfogadott sport, de még csak hasznos időtöltés sem. A szüleim legfőbb érve a tiltásra az volt, hogy szerintük nem éppen a legdolgosabb falumbeliek zargatták a mocsár halait. Vörös Jóska bácsitól, a környék egyetlen halászától havonta kétszer megvették a böjtös napokra való halat, az órák hosszat gubbasztó, pecabotot szorongató „munkakerülőket” azonban lenézték. Mint ahogyan az emberek nem ünneplőben mennek földet művelni, úgy ezek a pecások is foltos, használt ruhában, szedett-vedett felszereléssel járkáltak a parton. Szóval ránézésre semmiben sem különböztek a búcsúnapi koldusoktól.

Nem valami gazdag családból származom. Anyám gyakran dolgozott napszámosként, ezért ő nem is nehezményezte a halfogást, de nagyszüleim igencsak ellenezték. Eléggé furcsállottam a tiltásukat, hiszen elláttam őket hallal. Amikor már annyit fogtam, hogy nem győzték megenni, akkor állandó vevőket találtam a szomszédok között. Voltak olyan utcabeliek, akik akár mindennap megvették az aprópénzért árult zsákmányomat.

A DTD-csatorna kiépítése után már nemes halakat is árulhattam, így a nyári keresetemből jobb felszerelést vásárolhattam, és a horgászengedélyre is futotta. A parton szorgoskodó pecások száma is megnőtt. Az addigi, gyanús „pedigréjű” lógatók mellett megjelentek a hétvégi pihenőnapjukat horgászattal töltő földművesek, gyári munkások, hivatalnokok, sőt még néhány tanító is halfogásra adta a fejét. Valószínűleg ez volt az a momentum, amely a szülőfalumban végleges létjogosultságot adott az addig lenézett időtöltésnek. Persze ez nem jelentette azt, hogy ezt a ténykedést becsülték is: ha akármilyen más tennivaló akadt a kertben vagy a földeken, akkor bizony felparancsoltak a partról. Mindmáig nem értem nagyapámat, aki egy vasárnap délelőtt lejött a csatornára értem. Éppen jó süllőjárás volt, a hálóban már volt két másfeles hal, és rontott kapás is volt néhány, ezért könyörgésre fogtam, de ő hajthatatlan maradt. Az egész család (a vasárnapi ebédet főző nagyanyámon kívül) elindult kerékpárral, hogy szénát forgasson. A felnőttek néhány óra alatt elvégezték a munkát, én meg ott szerencsétlenkedtem közöttük — nélkülem talán negyed órával kellett volna tovább dolgozniuk. Miután hazaértünk, átjött a szomszéd, és megvette az egyik reggeli süllőt. A hal ára éppen egy napszámos bérének felelt meg, nem kellett tehát közgazdásznak lennem, hogy felmérjem, mennyivel jobban járt volna a család, ha még néhány süllőt fogok. Hiába is győzködtem volna őket, az ő értékrendjük egészen más volt, hiszen a munkabírásuk határáig művelték a földet lovakkal, és a faluban ők voltak az utolsók, akik a búzát még kaszával aratták le.

Azóta sokat változott a világ, s a horgászat a lenézett, majd később is csak megtűrt szabadidős tevékenységből előbb tömegsporttá, majd pedig a felszerelés, a csalianyag ára és az üzemanyagköltség miatt már a kiváltságosok elitsportjává lett.