* Te is tagja voltál a méltán legendás AIOWA csoportnak. Ezzel kezdődött minden?

— Már gyerekként nagyon szerettem a verseket, szavalóversenyekre jártam, aztán anyukám elvitt egy gyerek-színjátszókörbe, s ott maradtam. Azóta nincs szünet. Gyerek színjátszó voltam, majd diák színjátszó, a gimnáziumban aztán jött az Andrással közös munka. Akkor még AIOWA volt a neve, azzá akkor váltunk, amikor a szabadkai Pó Csoporttal fuzionáltunk. Ez az időszak nagyon meghatározó volt mindannyiunk számára.

* Újvidéken kezdted az akadémiát, melyet nem fejeztél be, s Magyarországra költöztél. Ennek mi volt az oka? 

— Amikor először felvettek a színművészeti akadémiára, még nem fejeztem be a gimnáziumot. Roppant untam a gimnáziumot, különbözetit tettem, hogy jogot szerezzek arra, hogy felvételizzek. Felvettek, de egy nap után visszakértem a papírokat, és visszamentem a gimibe. Igazából ez volt életem első bölcs döntése. Túl fiatal voltam még, hogy főiskolára járjak. Kegyetlenül rosszul éreztem magam azon az első napon. A gimi után elmentem katonának, majd a rendes éves szabadságomat használtam arra, hogy újra felvételizzek. Kitört a háború, egy kicsit háborúztam, visszajöttem, elkezdődött az akadémia, lenyomtam négy napot, ekkor jött állítólag egy telefon a szüleimnek, hogy húzzak el az országból, különben visszavisznek a frontra. Beültem a kocsiba, és átmentem Magyarországra. Attól kezdve ott vagyok.

* Soha nem bántad meg, hogy nem jöttél vissza?

— Nem emlékszem, hogy megbántam volna. Szerencsés vagyok, mert nagyszerű embereket ismertem meg, nagyszerű emberekkel dolgozhattam anélkül, hogy kilincselnem, kopogtatnom kellett volna. Jöttek a jobbnál jobb munkák, események, élmények az életembe. S egy húszéves fiatal számára Budapest rabul ejtő. Az akkori barátnőm, későbbi feleségem által ráadásul egy értelmiségi, felsőbb középosztálybeli közegbe kerültem.

* Egy igen ambiciózus embernek ismertelek meg, aki szeretne mindig eggyel jobban teljesíteni. Hogyan tudod ezt elérni? 

— George Tabori azt mondta, hogy hitelesnek lenni annyi, hogy az emberek hisznek neked akkor is, ha hazudsz. Ez egy fontos mondat. A hitelesség az egyetlen mérce a színházban. Volt egy időszak az életemben, amikor videótékában dolgoztam, vagy 30 000 emberrel kerültem közvetlen kapcsolatba, akik egy kicsit beépültek a lényembe. Ha egy rendező kér valamit, rögtön beugrik egy őrült az ekkor megismert őrültek közül. És fontosak voltak a mesterek is, például Keszég László vagy Zsótér Sándor, akik nagy hatással voltak rám.

* Milyen értelemben?

— Sanyi nem tűrte a kamut, irtotta, Laci pedig arra tanított, hogy ne szarozzak, hanem nyomjam. Hogy nincs kecmec, nincs pszichológia, azaz csak a próbafolyamat alatt — de a színpadon már csak a háttérben munkálkodik, mert nem az az érdekes a néző számára. A szerep pszichológiája meg fog jelenni abban az attitűdben, amelyet ott, akkor felraksz a színpadra. Én komolyan veszem a munkát, és nagyon szeretek dolgozni, szeretem a szakmámat. Megtanultam az évek alatt, hogy ha nem involválódok egy-egy produkcióba, akkor magam alatt vágom a fát. Nem minden darabot szerettem, melyben játszottam. Mégis, amikor eljött a bemutató pillanata, muszáj volt megszeretnem, mert én mentem ki a színpadra. Ha kívül maradsz, akkor egy rossz szakmunkás vagy, aki ráadásul rosszul is érzi magát abban, amit csinál. A színész felelőssége, hogy ami rá van bízva, azt a lehető legmagasabb színvonalon valósítsa meg. Van egy olyan tulajdonságom, amely talán megkülönböztet a többi színésztől, ez a figyelem foka. Nagyon tudok figyelni arra, amit egy másik ember mond, a gesztusára, a levegővételére. Ez is sokban hozzájárul ahhoz, hogy tudjak fejlődni. 

* Ha te készítenél egy előadást, melyben te vagy a főszereplő, miről szólna?

— Ha én készítenék egy előadást, melynek rendezője és főszereplője is vagyok, akkor magamról beszélnék. De nem látom azt, hogy rendezőként és szereplőként is részt tudnék venni egy produkcióban, mert az olyan energiaszintet és tudást igénylő dolog, amelyet én nem tudok megugrani. A művészet általában egy végtelenül magányos műfaj. A festők egyedül festenek, írók, zeneszerzők egyedül dolgoznak, magukból építkeznek. Engem az utóbbi időben az irodalomban egyre inkább csak azok vonzanak, amik nagyon személyesek. Például Karl Ove Knausgård Harcom regényfolyama. A színészek alkalmazott művészek. Ritkábban beszélnek saját magukról. Ők alakítanak valakit, és persze a saját szűrőjükön eresztenek át mindent, amit eljátszanak, mégis alkalmazott művészek, akik a rendező instrukcióit hajtják végre. Sokszor gondolkodom, vajon művészet vagy nem, amit én csinálok, mert nem tudom, mennyire teremtő, s a művészet mindig valamit teremt. Persze egy színházi előadás is egy teremtett valami, de sok ember munkája által teremtődik meg. Ha magamról akarok beszélni, azt inkább írásban teszem, Facebook-posztok formájában. Ez egyfajta terápia is számomra. 

* Mikor mondod egy próbafolyamatra azt, hogy úristen, ez nagyon jó volt?

— Akkor, amikor már nem játsszuk többet az előadást. Minden darab egy élő szövet, mely előadásról előadásra változik. Én próbálni szerettem jobban, most már játszani is szeretek, mert előadások közben is történnek velem olyan dolgok, amelyeken meglepődöm. Nem szeretek múlt időben beszélni egy folyamatban lévő dologról.

* Több filmben, sorozatban láthattunk már. Mennyire volt nehéz bekerülnöd a filmes körforgásba?

— Megint csak azt mondom, hogy szerencsém volt. Amikor Pestre költöztem, a társaságomat jórészt azok alkották, akik akkortájt a pesti színművészetire jártak: színész, filmrendező, operatőr szakosok. Magától értetődő volt, hogy a vizsgafilmjeikbe engem is hívtak játszani. Aztán befejezték az egyetemet, elkezdtek filmeket csinálni, és megint hívtak, ezáltal pedig bekerültem ebbe a filmes vérkeringésbe. Másrészt van egy megismételhetetlen fizikai konstrukcióm, megint csak szerencse, akkora orrom van, mint ide Lacháza, csontos vagyok, görbe, nincs egy egyenes vonal a testemen. Ez nem dicsekvés, ezek tények. Ezért ha kellett egy fura arcú csávó, akkor kéznél voltam. De én nem szeretek filmet forgatni. Szerintem nem vagyok elég jó. A színház egy folyamat, ahol van egy út, amíg eljutsz A-ból B-be, a film azonnali cselekvést igényel. Nem igazán vagyok elégedett magammal mint filmszínésszel. Ennek az ellenkezőjét szokták mondani, de nem hiszek nekik. (Nevet.)

* Több mint harminc év után újra Urbán Andrással dolgoztál. Miben változott, vagy miben maradt ugyanolyan, mint akkor, amikor megismerted?

— Inkább arról beszélek, amiben nem változott. Megmaradt egy meglehetősen autentikus művésznek. A gondolkodásmódja, az intellektusa mit sem kopott. A gondolkodásmódja senki másra nem jellemző azok közül, akiket ismerek. Egy csomó dolog, melyet tőle láttam, a büdös életben nem jutna eszembe, miközben nagyon is tetszik az a megoldás, gondolat, humor, amely őt jellemzi. Mindketten sokat szelídültünk az évek során. A mi kapcsolatunk korábban konfliktusokkal volt terhelt, hamar el tudtunk jutni a vitában arra a pontra, ahol hangosan szidtuk egymást, de ezeket a vitákat mindketten a helyükön tudtuk kezelni, soha nem volt bántó szándék bennük, inkább csak nem volt szájkosár rajtunk. Ráadásul ezek mind pozitív tanítások voltak, melyek be is épülnek az emberbe. Hatottunk egymásra, azt hiszem. Egy megbonthatatlan kapcsolat van köztünk, melyet nem lehet lerombolni. Volt bennem félsz, hogy idejövök, s ismeretlenekkel dolgozom majd, beleértve őt is, de amikor megpillantottam itt a színház udvarában, megértettem, hogy azok a klisék, amelyek egy ember életében végigvonulnak, itt nem érvényesek.

* És milyen volt dolgozni a Kosztolányi-színház fiatal csapatával? 

— Nem gyakori, hogy a kollégáim hiányoznak, amikor magánemberként élem az életem. Most azonban amikor hazamentem hétvégéken, azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban jutottak eszembe a srácok, és hiányoztak. Kemény évad van a hátam mögött, sok nagy szerepet játszottam, decemberig szinte nem volt szabadnapom. Úgy érkeztem ide, hogy titokban abban bíztam, a fiatalok feltöltenek az energiájukkal, lelkesedésükkel. Aztán megérkeztem, s azt láttam, hogy itt jelenleg olyan a társadalmi rendszer, hogy nem számíthatok sok energiára tőlük, van egy általános bizonytalanság, mely áthatja az egész társadalmat, így a színházi életet is, az egyén is el van veszve, nem tud mihez igazodni. Rájöttem, hogy itt nekem kell a kraftot adni nekik, és gatyába rázni őket. Elhitetni velük, hogy amit csinálnak, az igenis nagyon fontos. Hogy ők a vajdasági magyarság elitje, amit büszkén és felelősséggel kell vállalni. A próbákon is igyekeztem őket minél inkább kizökkenteni ebből a fura melankóliából, mely rájuk ült, s azt hiszem, sikerült. Az, hogy erre én rámentem, egy másik kérdés. Szóval nagyon elfáradtam, de imádtam minden percét.

* A Bill visszatér című előadásban a címszerepet játszod. Bill egy szerethető, őrült pasas, aki a történet szerint mindent megtenne, hogy a Nevadai Nyúlimádók Egyháza államvallás legyen. Számodra mi az, amiben mindenek felett hiszel?

— A kultúra. Az, ami az embert emberré teszi. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s egyre inkább rabszolgaként élni az életünket, holott abból mindössze egy van. A kultúrát az az igény alakította ki az emberiségben, hogy legyen valami olyan is, ami független a körülményeinktől, a mindennapi létezésünktől, illetve ami egy olyan párhuzamos világot tud teremteni számunkra, amelyben ugyanúgy meg tudjuk találni s ezáltal értékesebbnek látni magunkat. Most azt figyelhetjük meg a világban, hogy gátlástalan, kulturálatlan, harácsoló tahók osztják az észt, melyből nem sok van nekik, s az a társadalom, amely erre az útra lép, ezáltal az enyészet útjára lép. Gyakran mondjuk: nyelvében él a nemzet. Ha hallottál manapság embereket nyilatkozni, akkor tisztában vagy azzal, mennyire elkorcsosult a nyelvhasználatunk. Nem értjük, amit olvasunk, mondunk. Magyarán mindaz, ami megkülönböztet bennünket a többi állatfajtól — az, hogy kulturáltak vagyunk, kommunikálunk, építkezünk, van bennünk szolidaritás —, elveszőben van, méghozzá alapjában amiatt, mert a kultúra, mint egy olyan terméke az emberiségnek, amely nem termel kézzel fogható, azonnal mérhető, pénzzel kifejezhető javakat, parkolópályára került. Minden arról szól, hogy annyit érsz, amennyid van. Ha én ezt veszem alapul, akkor én nagyon sokat érek, mert bár a zsebemben nincs semmi, de a fejemben és a szívemben nagyon sok minden.