Ilyenkor, mármint télvíz idején, a szokásosnál több időt töltök a számítógépem előtt. Mert ugyebár hamarabb sötétedik, meg a kitartóan taknyos meteorológiai állapotok kellős közepén a kinti munkálatok, alkalmi majszterkodások is jobbára felejtősek.
A nagyváros betondzsungelében meg főleg azok. No de sebaj, hamarosan megérkezünk a téli napfordulóhoz, mely után — szép emlékű anyai nagymamám szavait idézve — minden soron következő nap egy-egy tyúklépéssel lesz hosszabb! Ősi, a régmúlt időkből átmentett okítások egyike (volt) ez, melyet a mai feltörekvő nemzedék talán meg sem értene. Mert a vélt/feltételezett siker felé sokkal inkább hétmérföldes csizmában ildomos menetelni. Bejárva ilyenkor Tolnát-Baranyát. És ha netalántán így sem jönnének össze a dolgok (Csemama alkalmasint a lőttek Köpecen kifejezést használta), nos, ilyenkor legfeljebb a csodavárás lehet a nyerő megoldás. Mert tény és való, hogy mindazt, ami szervesen nem képes illeszkedni a földi halandók csip-csup tervezgetéseibe, maga a Fátum fogja majd elrendezni. S azt is csak akkor, ha majd megérik a [dolgok] körme. Tyúkokat meg, legalábbis echte hagyományos formátumukban, lassacskán már a falvak baromfiudvarán sem lehetséges fellelni.
Szóval, dekkolok a monitor előtt, és csak kapkodom a fejem az egyre nagyobb sodrással érkező ünnep(űző) (hír)folyam által ért audiovizuális ingerek hatására. Tudom, simán lecsaphatnám/kikapcsolhatnám, de a klasszikusabb médián (tévén és rádión) át hömpölygő áradatban sincs sokkal több köszönet. Reklám reklám hátán, mely kisfilmek tartalmát rekordidő alatt bárki kívülről fúj(hat)ja, mint az a bizonyos népcsoport képviselője a trallalát. A szellemi éhség alkalmi legyűréséhez persze a jó öreg, papíralapú olvasnivaló is remek társ lehet. Ezzel csupán egyetlen a gondom: néhány elolvasott oldal után valójában már a glédába szedett betűk néznek engem — erősen bóbiskoló kiadásomban —, és nem fordítva!
Kitartóan kerestem azt a bizonyos hiányzó láncszemet. Azt, ami sokkal inkább kapocs: az egyszer volt, hol nem volt mesék hangulatát idéző gyermekkoromat, a jelent, illetve a jövőbe mutató életszagú tanmesékből ismert alagutat, végén a fénnyel összekötő valami. Azt, amitől az idők kezdete óta idegen volt és maradt a vakító fény, a különféle hangképző szervek és eszközök moraja… Minden, mit külső receptoraink bármelyikével „fogni” lehetséges.
Kicsinyes játszadozásaink színterét béborítva sűrű pelyhekkel köszönt rám a pillanat.
