A program koszorúzással indult, a Népkertben az írótábor emlékművénél helyezték el az emlékezés virágait, majd Verebes Ernő, a szervezőbizottság elnöke köszöntötte a tábor résztvevőit és nyitotta meg a rendezvényt.

— A táj, melyben élünk, a miénk. De fentről, akár egy évről évre új szabásminta, másféle ruhát sejtet. Csak saját tapasztalatainkat és meggyőződéseinket figyelembe véve tudunk tájékozódni benne. De van, amikor az égtájak egybemosódnak, és az iránytűk tanácstalanok. Egyszerre mutatnak eszméket, elveket, hovatartozást és ezek alapján kialakított célokat. Merre az arra? És kinek? Őseink régen az éjszakai rejtélyekre fáklyákkal keresték a választ. És mi a nappali fényben vajon mivel? Az írótábor mindig válaszokat keresett olyan kérdésekre, amelyek talán fontosabbak voltak, mint az azokra adható válaszok. Hiszen a kérdések azóta is lehetőségek felvetései, a válaszok, választások pedig valaminek a lezárásai. Madáchot szabadon idézve marad tehát a keresés, mely a megtalálás maga. Hetven év tapasztalata diktálja ezeket a gondolatokat, még ha nem is voltunk ott, illetve itt, az elejétől fogva. Ha a Kanizsai Írótábornak arca lehetne, megannyi elképzelést, gondolatot, tekintetet tükrözne. Neveket, sorsokat. Halottaink, doyenjeink és fiataljaink szellemét idézné — mind egyszerre, hiszen közös időnk hullámrendszere, mely egyúttal az „itt és most” legfontosabb keresztmetszete, évről évre összehív bennünket. A LXX. Kanizsai Írótábor emlékezete az idén egy olyan pontig érkezett, amikor címadó alapgondolatként a következő született meg: Iránytű és tájszabászat — Fáklyával egy éghető világban — mondta a többi közt Verebes Ernő.

Az ünnepi megnyitó után megkoszorúzták a Dobó—Koncz-szobrot, majd mindenki átsétált a Dobó Tihamér Képtárba, ahol megnyílt Mezei Erzsébet Itt jártamban című kiállítása, melyen Sinkovits Péter szólt az egybegyűltekhez.

— Az általa alkalmazott műfaj meghatározhatatlan. Kacérkodunk a mágikus szürrealizmus megnevezéssel, de ezt inkább hagynánk a szakavatott műkritikusokra. Mezei kedvenc szimbóluma — régtől fogva — a létra. Azon járkálunk fel s alá mi is, Föld és Ég között — az egyiktől nem tudván elszakadni, a másikhoz pedig még nem felérve. De valahol ebben a létrázásban sűrűsödik életünk, reményekkel, tervekkel, nekifeszülésekkel — és a megbicsakló megoldatlanságokkal. Előfordulhat persze, hogy megálmodott világunkban Ég és Föld soha nem vált szét, együtt alkotják az eredeti Egészet, amelyben a mi fokozatos felemelkedésünk immár törvényszerű. Ám mi képezheti a létra szilárd talapzatát? Mezei Erzsébet esetében ez egyértelműen a tartás. És a tisztaság. A szellem, a gondolat és a szándék tisztasága — hangzott el megnyitóbeszédben, melyet a Mezei—Bakos—Mezei Trió muzsikája zárt.

Mezei Erzsébet az újvidéki Tanárképző Főiskola képzőművészeti szakán szerzett oklevelet 1971-ben, azóta Zentán él, alkot, és a képzőművészet, valamint az iparművészet területén szervezőmunkát is végez. Alkalmi kiállításokat, művészeti műhelyeket, kurzusokat vezet itthon és külföldön. Zentán 1983-ban megalapította és azóta vezeti a Zentai Képzőművészeti Alkotóműhelyt. Ezen belül 2010-ben megalapította a Nemzetközi Művészeti Műhelyt, melyet folyamatosan működtet. Grafikával és festészettel 1989 óta foglalkozik fokozottabban. Leggyakoribb kifejezőeszköze a montázsgrafika, a hidegtű és a monotípia. A grafika mellett rendszeresen foglalkozik festészettel és iparművészettel is (kerámia, nemezművészet). Számos önálló és csoportos kiállításon szerepelt alkotásaival itthon és külföldön. 1999-ben Forum képzőművészeti díjat, 2009-ben Zenta város Pro Urbe díját, 2015-ben Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti díjat kapott. Mezei Erzsébet a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozata idei díjazottjai között is szerepel, ez alkalomból a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházában egy tárlatot szerveztek a díjazottak munkáiból.

A kiállítás után Lennert Móger Tímea, Antalovics Péter és Hugyik Richárd emlékezett meg Fehér Ferencről, Fehér Kálmánról és Cs. Simon Istvánról saját írásokkal és egyéb szövegekkel. Az estet színházi előadással fejezték be, Mezei Kinga rendezésében Yasmina Reza Művészet című darabját élvezhette a közönség a Zentai Magyar Kamaraszínház előadásában, Dévai Zoltán helyett most Pálfi Ervint láthattuk, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, szinte egy egészen más produkciónak lehettünk szem- és fültanúi. 

A programok szeptember 9-én folytatódtak: a Mécsvirág együttes vendégszerepelt az „…én is egy sugár vagyok!” című összeállításával, Kónya Sándor a Petőfi-műsorával a községbeli általános iskolákban, majd irodalmi tanácskozást tartottak Iránytű és tájszabászat — Fáklyával egy éghető világban címmel, Verebes Ernő vezényletével. Délután A 70 éves Kanizsai Írótábor emlékezete címmel beszélgetést tartottak, melynek résztvevői dr. Várady Tibor, Jódal Rózsa, Tari István és Balogh István voltak, Bordás Győző moderálásával. Őket Lovas Ildikó, az írótábor kiemelt vendége követte, akit Brenner János faggatott. Az esti koncert előtt még Mohácsi Árpád íróval, műfordítóval, a Szófa elektronikus irodalmi folyóirat-portál szerkesztőjével beszélgetett Bakos András költő, író, újságíró. A szombat estét a Hármashatár-trió koncertje zárta a Regionális Kreatív Műhely próbatermében. A zenekar tagjai: Wittek Béla — keleti húros hangszerek, Bartus János — ütőhangszerek, Verebes Ernő — klasszikus gitár. Az írótábor utolsó napján, szeptember 10-én bemutatkoztak a vajdasági könyvkiadók (Életjel, Forum, VMMI, zEtna), illetve legújabb kiadványaik Őrzők a strázsán címmel, az Egy kiadó — egy író programpont keretében, végül átadták az írótábor Vándorkulacsát Jódal Rózsa írónőnek, és bezárta kapuját a LXX. Kanizsai Írótábor.

A jó hangulatú tábor az idén is találkozásokról, irodalomról, emlékezésről szólt, Vajdaság minden tájáról érkeztek résztvevők, s a külföldön élő tollforgatók közül is néhányan Magyarkanizsán töltötték ezt a hétvégét. Reméljük, az írótábor még sok-sok évet megél. Fotóriportunkban most olvasóink is beleshetnek a tábor kulisszái mögé.