- Szabó Attila felvétele

Mindig is ilyennek képzeltem a művelt városi polgárt. Aki nemcsak kapni akar a városától, hanem adni is hajlandó neki, aki a napi politikai szemfényvesztés közepette képes a tisztánlátásra, az igaz értékek felismerésére, a másság elfogadására, a vele együtt élő más vallású, más anyanyelvű, más kultúrájú polgártársainak a tiszteletben tartására, akikkel a legjobb tudása szerint igyekszik együtt építeni e (sors)közösséget valamennyi városlakó érdekében. Az ő városa történetesen Szabadka lett. Kisgyermekként került ide, irodalomtanár, újságíró, éveken át a Subotičke novine főszerkesztője volt, folyóiratot, könyveket szerkesztett, tehetséges író maga is, első könyvének, a Szabadkáról szóló esszégyűjteményének, a Subotičke senke (1992, 1994) címűnek hihetetlen sikere lett, két hónap alatt elkelt, több kiadást megért, a Behringer kastély c. regényét (1995) annak idején az irodalmi produkció élvonalában tartották számon, most jelenik meg az egyik eszményképéhez, Danilo Kišhez fűződő szabadkai emlékeinek (,,Potraga za ulicom divljih kestenova) a magyar nyelvű kiadása, megírta a Vízöntő (,,Vodolija) c. ,,esszéregényt, melyhez szintén ez a táj adott ihletet... hogy ne soroljuk tovább. Rengeteg energiájába került, amíg úgy igazából megismerte a várost, de úgy érezte, ez a legbecsületesebb módja annak, hogy elfogadják, netán megszeressék egymást. ,,Az egymás megszelídítésével töltött idő az, ami talán mindörökre ide köti, mondja.
*A város az embereké, a hatalom az államé - írta le egy esszéjében. - Logikájuk, idő-, erkölcsi és bölcsességmércéik gyakran különböznek... Ez a város, az Ön városa csupán a XX. század folyamán öt államot és még több társadalmi rendszert cserélt... Mindenképpen kevésbé ostoba dolog tehát városbarátnak, mintsem állampártinak lenni?
- Én városbarát vagyok, természetesen. De egy ilyen, ,,multikulturális városban élni, mint Szabadka, nem egyszerű, nem könnyű dolog. Meg kell ismerni másokat, meg kell tanulni a nyelvüket, megszokni az ünnepeiket, elfogadni pl. azt a szokást, hogy a pecsenyét kompóttal eszik... Ez jelentős erőfeszítést, kulturáltságot feltételez. De aki erre képes, az a világ bármely más táján is jól fogja érezni magát bármely városban, mert, valljuk be, a többnemzetűség nemcsak Szabadka, hanem általában a világ nagyvárosainak is a sajátja, ahol a különböző nációk békésen egymás mellett - és nem egymás fölött! - élnek.
*Egymás nem ismerése a tudatlanság a félelem alapja, a félelem pedig gyűlöletet szül - hangsúlyozza ugyancsak...
- Hollandiában, a Mikes-napokon felolvastam magyarul egy esszémet, amelyben arról írok, hogy apám barátja, a bácskossuthfalvi Farkas Péter bácsi így mutatta be őt a falubelieknek: ,,å az én legjobb barátom. Szerb ugyan, de nem rossz ember.... Jó érzéssel gondolok vissza azokra az időkre, amikor még Ungár-pusztán éltünk, egy poliglott (magyar, német, szerb) közösségben, s nekünk, gyermekeknek természetes volt, hogy megtanuljuk egymás nyelvét, ha játszani akarunk. Boldogan éltünk, nem tudván, hogy felhőtlen gyermeki világunk fölött létezik egy másik világ is, egy más érték- és viszonyrendszer, hogy kicsiny társaságunk tagjai nem csupán egymáshoz tartoznak, hanem valamennyien - anélkül, hogy szeretnék vagy akarnák - egy nagyobb közösséghez is, amelyet államnak neveznek. Egy dolog az állammal és az államban élni, és más dolog a városban, faluban, pusztán, konkrét hús-vér, saját életet élő emberek között. A város egyébként épp azért város, mert képes magába fogadni különböző kultúrájú, vallású stb. embereket. Abban a pillanatban, amikor elkezd szétszakadni etnikai és egyéb alapon, egyre inkább faluvá válik, megszűnik városnak lenni. Ha nem tudjuk elfogadni a különbözőséget - márpedig én inkább a különbözőségek, a sokszínűség híve vagyok, gondoljunk csak a történelem során az egyformaság nevében elkövetett gaztettekre -, régen rossz nekünk. Továbbá: mivel a város teszi polgárrá az embert (grad - građanin), a városlakó polgárnak kötelessége építeni, fejleszteni azt, mégpedig oly módon, hogy tanulunk a történelemből, megismerjük egymást, felhagyunk a ,,mitomániá-val, az öntömjénezéssel, s megtalálva a történelemben az igazi értékeket, felhagyunk ez emberek manipulálásával is.
*Megírta már ezt a várost ezeregy formában, a bedekkerektől kezdve a monográfiákon át a regényekig... Ön specifikus helyzetben van: nemcsak az élettere e város, hanem az irodalmi munkásságának az állandó ihletője is. Milyen ez a Szabadka Boško Krstić szemével nézve?
- Szabadkának, hogy így mondjam: permanens tartozéka valójában az állandó szenvedése. Szabadka a múltban folyamatosan szenvedett, s egyre csak bizonyítania kellett valakiknek, sokszor a saját polgárainak is, hogy elfogadásra találjon. Valaha, ugye, egy más világhoz tartozott, a nagy OsztrákMagyar Monarchiához, s ezért is szenvednie kellett a második világháború után, egészen az új Jugoszlávia széteséséig. A 80-as évek végén érte el az új tavaszát, amikor mintha felébredtek volna az emberek, elkezdték szépítni az otthonukat, a házaikat, az üzlethelyiségeiket... Én mindig is azt mondtam: többet ér egy szép épülethomlokzat, mint száz politikai beszéd egy város számára... Gondoljunk csak bele, milyen állapotok uralkodhattak itt - s erre gyakran idézem Duránci Bélát, aki elmondta: a háború után távirat érkezett a városba, hogy vegyék számba a műemlékeket, amelyek megőrzésére, restaurálására szükség van. Szabadkáról azt üzenték vissza, hogy itt semmi sincs, ami megőrzésre volna méltó... Micsoda utat tettünk meg addig, hogy felismerjük pl. a világhíres itteni szecessziós értékeket! Szabadkát mindig bizalmatlanság övezte, mondom, mindig bizonyítania kellett, de becsületére váljék: a döntő pillanatokban rendre óriási erőt mutatott. Emlékezzünk csak az új Városháza körüli veszekedésekre, hogy mekkora energiát, pénzt pazaroltak rá az akkoriak, de végül is felépült, a város jelképe lett, s most, mintha épp ez a gyönyörű, lélekemelő építmény volna az, amely képes lefegyverezni minden primitivizmust, minden ostobaságot.
Ne feledjük, hogy Szabadkának valaha hét kapuja volt: a halasi, majsai, szegedi, zentai, péterváradi, zombori és a bajai kapu. Ez a város valójában hét irányban kommunikál - a rokonok, a szerelmek, a kereskedelem, a kultúra által. Ha e kapuk közül bármikor bármelyik bezárult, már nem volt igazi a város. Szenvedett és meglakolt érte. Szabadka olyan, mint egy csillag, amely hét irányban világít. De magába is fogadja a fényt minden irányból. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban város legyen.
*Végezetül: a frissen kapott díj most milyen érzéssel tölti el? Mégiscsak lehet próféta az ember a saját ,,városában'?
- Szeretem Szabadkát, de David Albaharival együtt mondom: szeret-e igazán ez a város engem, szereti-e minden arra érdemes polgárát? Egy időben engem sem szeretett. Akkor, amikor éjt nappallá téve igyekeztem megismerni, s újságíróként a legjobban tenni a dolgom. Akkor azt mondták, jobb lett volna, ha nem írok semmit. Most fordult a kocka, elismerték a munkásságomat. De nagyon sok érdemes, szabadkai vagy Szabadkán kiemelkedően tevékenykedett polgártársamhoz mostoha volt ez a közösség. Kiábrándultan távozott innen Kosztolány Dezső, Csáth Géza, Stevan Raičković, Dušan Radović, Rade Konstantinović - akiről a többség nem is hallott. Hogy egy Danilo Kišről, vagy mondjuk, Munk Artúrról és Sinkó Ervinről ne is beszéljünk. Danilo Kišnek még mindig nincs utcája nálunk... Szabadka igen-igen kegyetlen, igazságtalan és primitív tud lenni a polgáraihoz, s ezt nem szabad megengednünk nekünk, a polgárainak: magyaroknak, szerbeknek, horvátoknak s másoknak, akikkel itt békében, alkotó közösségben együtt élni a számomra, hogy így mondjam: hazafias kötelesség.