home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A hetedik bőr
Perisity Irma
2021.04.23.
LXXVI. évf. 15. szám
A hetedik bőr

A hatvanon túli beszélgetőtárs azt mondja, okosak voltak az őseink. Tőlük származik a mondás, mely szerint a hetedik bőrt húzzák le a hátunkról. Ez olyan helyzetre vonatkozik, amikor a hivatalos szervek szinte mindenünket el akarják venni különféle előírásokra, rendelkezésekre hivatkozva.

— Megtettem életutam java részét, de úgy látszik, még mindig nem tanultam meg a leckét, mely szerint mindig az erősebb kutya… szerelmeskedik — mondja nevetve. — Hogy hogy van kedvem nevetni?! Hát mondja, mit csináljon a magamfajta, egyszerű munkásember, aki egész életében izzadva, tisztességesen dolgozott. És akitől az állam mindig vagy legalábbis majdnem mindig elvette a megtermelt hasznot. Nem vagyok mai gyerek, számtalan változást megértem, de a mai rendszer túltesz minden eddigin. Nem vagyok ostoba, használom a világhálót, nézem a tévét, ismerem az engem körülvevő világot — de nem értem, és a módszereit sem bírom düh nélkül elfogadni.

Egyszerű parasztcsalád sarja vagyok, és a szüleimtől megtanultam tisztelni, becsülni a termőföldet. Arra tanítottak, hogy ha dolgozom, megmunkálom a földet, az ad annyit, hogy a mindennapi kenyér meglegyen. De ahogy az ember cseperedik, tágul a látóköre, észreveszi, hogy vannak, akik jobban élnek nála. Én is láttam, és már fiatalkoromban vágytam rá, hogy többre vigyem. Már kislegényként is szabadabban viselkedtem, mint a tanyasi gyerekek többsége. Részt vettem a falu társadalmi életében, tagja voltam a helybeli kultúrkörnek, néptáncoltam, ott voltam majdnem minden megmozduláson. És közben sokat láttam, tanultam.

A szüleim nem járattak az általános után tovább iskolába, de ezt felnőttkoromban, a magam erejéből bepótoltam. A katonaság után megnősültem, kaptam valamennyi földet a szülőktől. A feleségem szorgalmas asszony volt, és annak ellenére, hogy három kislányunk született, mindig ott dolgozott mellettem. Felépítettük a családi házat, és próbálkoztunk, hogy egyről a kettőre jussunk. Melegágyakat állítottunk fel, melyekben eleinte primőrárut termeltünk, de később áttértünk a virágtermesztésre. Persze az álmaink túlnőtték az anyagi lehetőségeinket, ezért elhatároztuk, hogy Németországba megyek, és ha lesz lakás, munkahely, a család utánam jön. Igyekeztem is nagyon, de közben a feleségem meggondolta magát, úgy érezte, idegenben nem tudna gyökeret ereszteni — hát hazajöttem. Munkaviszonyba léptem, és több mint húsz évet ledolgoztam. A vendéglátóipar állt hozzám legközelebb, és sikerült előbb egy szerényebb, később egy minden követelménynek megfelelő objektumot működtetnünk, mely alkalmi rendezvényekre volt, illetve van még ma is bejegyezve. A feleségemmel látástól vakulásig dolgoztunk, és szerénység nélkül mondhatom, hogy feltornáztuk a vállalkozásunkat a jó hírnévig. Tudja, ha az embernek van egy kis pénze, ha úgy látja, hogy a szorgalmának van értelme, akkor nem zsugoriskodik.

Ezért történtek meg velünk olyan dolgok, amelyeket ép ésszel nem lehet elfogadni. Például az objektum utáni adóvégzést egy alkalommal véletlenül megmutattam egy ismerősnek. Ő vette észre, hogy a végzésben 100 négyzetméterrel nagyobb terület után fizetem az adót. És ezt húsz év után vettük észre! Persze, azonnal jelentettem, ki is jött a községi bizottság, felmérték, és valóban 100 négyzetméterrel többre fizettem adót, de előre megmondták, ne is próbálkozzak, nincs mód arra, hogy a pénzemet visszakapjam. Vagy egy másik eset. Mivel az objektum be van jelentve, kötelező a hivatalos pénztárgép használata. A forgalmat rendszeresen, minden után befizettem, de megjött a végzés, hogy 150 000 dinárral tartozom — ez a büntetés, mert tavaly egész évben nem volt forgalmam. Hiába mondtam, hogy ha nincs rendezvény, forgalom sincs, a büntetést ki kellett fizetnem a végrehajtás elkerülése érdekében. Kértem a hivatalos szervet, varázsoljon nekem a járvány idején is vendéget az objektumba, én szó nélkül befizetem a forgalmat. Az a legfájóbb, hogy jó gazda lévén a feleségemmel földet vásároltunk, állattenyésztésbe kezdtünk, hogy a rendezvényeket magunk lássuk el friss hússal. A feleségem azonban sajnos hirtelen meghalt, és én itt maradtam az üres házban, élhetetlen viszonyok közt. Akkor azt hittem, biztosan belehalok a kilátástalanságba. A lányok már férjhez mentek, mindhárman élik a maguk életét, nekem össze kellett szednem magam, hogy ne haljak éhen. Hát most viszem tovább az állattenyésztést, árulom a termékeimet — és fizetem az államnak mindazt, ami éppen eszébe jut. Tudja, sokszor, ha fáradtan lefekszem, a síri csöndben sem tudok elaludni. És felmerül bennem a kérdés: érdemes-e küzdeni? Elalszom, azt remélve, hogy reggelre okosabb leszek, megálmodom a megoldást. És hajnalban, amikor a birkák bégetni kezdenek, amikor a borjak rugdosni kezdik a kerítést, világossá válik: csinálni kell, amíg meg van írva.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..