Március 21-én emlékezünk meg Szent Benedekről, a nyugati szerzetesek pátriárkájáról, a húgáról, Szent Skolasztikáról pedig egy kicsit hamarabb: február 10-én. Az ikrek Itáliában látták meg a napvilágot 480-ban, és már a szülői házban mély vallásos élet folyt, így a gyerekek korán megerősödtek a hitükben.

Benedek bölcsességének, szentségének már életében is nagy híre volt, szerzetesként Istenről és lelkéről elmélkedett naphosszat. Tapasztalatait felhasználta, sokat olvasott és még többet gondolkodott. Lassan kialakult az a bölcs mérséklet, megértő szeretet, atyai szigorúság, kegyes békesség, amely később Regulájának is sajátos hangulatot, varázst kölcsönzött. Messze földről érkeztek hozzá az Anio folyó völgyébe, ahol addig magányban élt, és csatlakoztak hozzá, vele együtt akartak élni az Úr szeretetében. Tizenkét kolostor épült a völgyben, mindegyikben tizenkét szerzetes, egy-egy apát vezetésével, néhányan pedig Szent Benedek oltalma alatt éltek.

Skolasztikáról jóval kevesebb adat maradt fenn. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedek-életrajzából ismerjük, de ebből is kitűnik hűsége, tisztasága. Apácaként egy közösséget vezetett Szent Benedek Monte Cassinó-i kolostorától néhány mérföldre. Alázatos elvonultságban és Isten iránti szeretetben élt, magával szembeni hajthatatlan szigora, sok imája, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása töltötte ki idejét. Nehézségekkor szemét mindig a keresztre szegezte, és Krisztus szenvedésére gondolt, ebből merített erőt. Ő maga erről így beszélt: „Egy pillantás a keresztre azonnal levesz rólam minden terhet és megédesít minden szenvedést.”

Tőle származnak a következő gondolatok is:

„Jót tenni annyit jelent: Istent egész szívvel, egész lélekből és teljes erőből szeretni. Felebarátunkat mint önmagunkat szeretni. Minden embert becsülni, másnak meg nem tenni, amit nem akarunk magunknak, önmagunkat megtagadni, és Krisztust követni, testünket fegyelembe szorítani, az érzékiségnek nem engedni, a böjt barátjának lenni, a szomjazókat felüdíteni, a mezíteleneket ruházni, a betegeket látogatni, a szenvedőkön segíteni, a vigasztalásra szorulókat megvigasztalni.”

Skolasztikával kapcsolatban a legismertebb történet életének utolsó napjaihoz köthető. Testvérével, Benedekkel évente egyszer találkoztak, ilyenkor a napot békés beszélgetésnek szentelték, ám este, amikor Benedek indulni készült, Skolasztika tiltakozott, nem akarta elengedni a bátyját. Amikor látta, hogy az hajthatatlan, imára kulcsolta a kezét, és könyörögni kezdett Istenhez. Abban a pillanatban óriási vihar kerekedett, dörgött az ég, villám villám után cikázott (ezért szokták villámláskor Szent Skolasztika segítségét kérni), úgyhogy Benedek és társai nem térhettek vissza a kolostorukba.

Akkor még nem tudták, de ez volt az utolsó találkozásuk. Három nappal később Benedek a cellájában elmélkedett, amikor is feltekintve egy galamb jelent meg előtte. A madár alakjában látta húgát az örök dicsőség honába szállni. Ekkor hálaéneket énekelt, mert tudta, hogy Skolasztika elérte életének célját. Követet küldetett a holttestéért, melyet ugyanabba a sírba helyeztetett, amelyet magának készíttetett.

A testvérek hamvait a szerzetesek később Franciaországba vitték, Benedek relikviája Fleurybe, Skolasztikáé pedig Mans városába, a Szent Péter-templomba került.

(Forrás: Szentek élete)

A képen Szent Skolasztika (Andrea Mantegna festménye/Commons.wikimedia.org)