home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A hazugság ára
Perisity Irma
2019.01.17.
LXXIV. évf. 2. szám
A hazugság ára

Ildikó, a középkorú asszony sorsa hallatán felmerül a kérdés: vajon van-e kegyes hazugság, és arra van-e megbocsátás? És vajon a gyermektelen házasságokban miért elsősorban az asszonyt marasztalják el?

— A történetem egyáltalán nem a nyilvánosság elé való — mondja hosszas hallgatás után a jól öltözött, határozott fellépésű asszony —, de mégis el akarom mondani, mert ezzel a vallomással könnyítenék valamelyest a lelkemen. Mert erre nagyon nagy szükségem van! Nem tudom, ismeri-e az érzést, amikor az ember tudja, hogy nagyot hibázott, de keres rá magyarázatot, önigazolást. Eleinte a szégyen volt bennem a legerősebb, melyet más érzések váltottak fel, meghatározva az életünket.

Egy átlagos, középosztálybeli család egyetlen gyereke vagyok, aki az elmúlt évek történései ellenére is sikeresen vette az akadályokat. Igaz, hogy a ’90-es években a szüleim is munkanélküliek lettek, de megküzdöttek minden nehézséggel, és a család kilábalt a kilátástalanságból. Lehetővé tették, hogy beiratkozzak a kiválasztott egyetemi szakra, melyet gond nélkül be is fejeztem. A szakmám alapján elsősorban emberekkel dolgoztam, a szervezés szinte a véremben volt, haladtam a sikeres fiatalok útján. Magam sem tudom, miért, de nem nagyon jártam szórakozni. Befejeztem az egyetemet anélkül, hogy tartós kapcsolatom lett volna. Persze akadtak udvarlóim, de egyetlen rövid ismeretségből sem lett komolyabb viszony.

Az egyetem befejezése után gyorsan kaptam munkát. Sok hivatali úton, előadáson, képzésen vettem részt. Egy ilyen utazás alkalmával ismertem meg a férjemet, a repülőn tévedésből ugyanarra a székre kaptunk jegyet — vitázva ismerkedtünk meg, miközben kiderült, hogy ugyanarra a szemináriumra megyünk. És néhány hónap múlva megesküdtünk. A szüleimnek volt egy hétvégi házuk, melyet eladtak, és az érte kapott pénzen vettek nekünk egy szép kis lakást. Mit mondjak, eleinte minden olyan volt, mint a mesében. Igaz, a házaséletben egy kicsit tartózkodóbb voltam, a férjem sokszor ugratott is, hogy nem ártana, ha gyakorlottabb volnék a szerelemben. De nagyon jól kijöttünk egymással. Már az ötödik házassági évfordulónkat ünnepeltük, de még mindig nem maradtam terhes. Persze a férjem szülei szerint én voltam a meddő, és ezt addig ismételték, amíg végül a párom is felrótta ezt nekem. De arra, hogy mindketten menjünk kivizsgálásra, nem volt hajlandó, mert szerinte nincs rossz mag, csak terméketlen talaj. Lassan elhidegült tőlem, én pedig nem tudtam, mit tegyek azért, hogy megmentsem a házasságomat, azt ugyanis nem szerette volna, hogy örökbe fogadjunk egy babát.

Egy alkalommal Portorožba vezetett az egyik hivatali utam. Tudom, hogy az ilyesmire nincs mentség, de a búcsúesti vacsora után az éjszakát egy svájci kollégával töltöttem együtt. Én, aki életemben nem ittam meg talán még egy liter bort sem, azon az estén jó néhány pohár tömény ital után valahogy felszabadultam. Reggel úgy köszöntünk el egymástól, mintha mi sem történt volna. De én három hét múlva megtudtam, hogy terhes vagyok. Elég gyorsan elhessegettem a gondolatot, hogy mindent bevalljak a férjemnek. Persze tudtam, hogy ez árulás, de semmit sem mondtam el neki. Megszületett a fiam, és a házasságunk ismét a helyes mederbe terelődött. Csak én vesztettem el az irányt. Ahogy a fiam nőtt, egyre nehezebben tudtam elfogadni. Lassan a baba lett az életünk értelme, a férjem megszállottan imádta. Sokszor azt mondta, akár el is mehetek, ő a fiával nélkülem is meg tudna lenni.

Az idő múlásával egyre csak erősödött a lelkiismeret-furdalásom, és egyre inkább kikívánkozott belőlem az igazság. Amikor azonban mérlegre tettem az életemet, tudtam, ha mindent beismerek, azzal mindent el is veszítek — hát hallgattam. Mindaddig, amíg egy alkalommal a férjem — baráti társaságban — ki nem jelentette, hogy át akartam verni, de íme, a fia a bizonyíték rá, hogy ő egy teljes értékű férfi. Amikor ketten maradtunk, megmondtam neki az igazat, de nem azért, hogy összetörjem az önbizalmát, hanem azért, hogy beszéljük meg a dolgainkat, és bocsásson meg nekem, ha tud. Nem hitte el, hogy nem ő a fiam apja, és hallani sem akart arról, hogy apasági tesztet csináljunk. Szerinte én nem vagyok anyaságra teremtve, ami azon is meglátszik, ahogy a fiunkhoz viszonyulok. És két hónap múlva törvényesen elváltunk. Ragaszkodott hozzá, hogy a fiunk vele maradjon, még tanúkat is szerzett, akik bizonyították, hogy nem szeretem a gyereket. Már ötödik éve élek együtt a kétségeimmel, és nem tudok velük zöld ágra vergődni. A fiam nem tudja, ki az igazi apja, aki viszont azt sem tudja, hogy van egy fia valahol Szerbiában. És a volt férjem sem akarja elhinni, hogy a fia nem az ő gyereke. Ebben a történetben mindennek én vagyok az oka, és az a legnehezebb, hogy a hazugság árát kizárólag nekem kell megfizetnem.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..