Szomorú, hogy így gondolkodnak az emberek, hogy így próbálnak meg jövőt tervezni és élni, mert ez így önmagában egy hamis jövőkép. Ez így nem jó. Érezzük, hogy baj van, de sokszor erőtlenek vagyunk arra, hogy tegyünk vagy szóljunk ellene.
Amikor a házasság és a Biblia kapcsolatát kutatjuk, nem is kell sokáig keresnünk, hisz a Szentírásnak az első lapjain már arról olvasunk: Isten a teremtésben már úgy alkotta meg az embert, úgy helyezte bele ebbe a világba, hogy férfi és nő egymás mellett, egymást segítve, kiegészítve éljen. Isten ránéz a megteremtett és az édenkertbe elhelyezett emberre, és azt mondja, hogy nem jó valami. Eddig minden jó volt. Mindannak, amit megteremtett, célja, feladata, funkciója van ebben a világban. Minden teremtmény tudta a maga funkcióját, kivéve az embert, ő az egyetlen, aki nem tudja.

Ádámnak megvan mindene, de valami mégis hiányzik. Az ember egyedül van. Milyen nagy üzenet ez a mai világ emberének! Hisz mi az első: meglegyen a paradicsomi körülmény. Meglegyen a kényelmes lakás, ahol én vagyok az úr, ahol senki sem piszkál bele a dolgaimba, senki nem szól bele, mit hová és hogyan tegyek, ott én parancsolok, ott minden az enyém! De hamar rá kell jönnie az embernek, hogy ez így nem jó! Egyedül unalmas. Egyedül nem célszerű az élet. Nem a gyermek nemzése és születése a cél. Isten nem ezt az elsődleges célt adja az ember és társa, Ádám és Éva elé.

Azt mondja az Úr, hogy szerzek neki hozzáillő segítőtársat. Megteremti az állatokat. A földből szépen megformálta őket, és odavitte Ádámhoz. De Isten vajon állatot szánt Ádám mellé? Állat a társ? Nem. Isten tudta, hogy a kutya nem helyettesíti a társat. De erre az embernek is rá kellett jönnie. Nézzünk csak szét a környezetünkben, hány helyen a kutya, a macska vagy valamilyen más állat a társ! Az állattal beszélget az ember. Fontos ajándékai ők a Teremtő Istennek, de nem társnak valók! Ádám nem talált társra az állatok között. Nem volt kivel elbeszélgetnie. Szólt hozzájuk, de sem a kutya, sem a macska nem válaszolt neki. Nem volt köztük Ádámhoz illő segítőtárs! Egyik sem volt hozzáillő! S akkor történik valami: Isten elaltatja Ádámot. Ismerjük a történetet.

Ádám nem szólhat bele, hogy milyen legyen a Segítőtársa. Isten nem kívánság szerint teremti meg a házastársunkat. A Társat el kell fogadni minden gondolatával és szokásával együtt, még ha zavar minket, akkor is. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy azt képzeljük, ha egy picit meg tudna változni, akkor bizony tökéletes társunk lenne. Pedig lehet, hogy nekünk is meg kellene változnunk. Ne legyen bennünk az alakítási vágy, hiszen Isten tökéleteset teremtett. Egy szép hasonlatot olvastam egyszer arról, hogy a házasságban a házaspárok formálódása olyan, mint a gyémánt csiszolása. A gyémánt roppant kemény anyag, és a csiszolónak sokat kell rajta dolgoznia. Amikor két ilyen értékes kő kerül egymás mellé a házasságban, persze hogy van súrlódás, csiszolódás, de csak így lesz két, egymásba tökéletesen illeszkedő drágakő.

Isten azt mondja, hogy úgy alkotom meg Évát Ádám mellé, hogy tökéletesen illeszkedjen. Ezért olyan nagy baj a válás. A világ szemében semmit sem jelent, de Isten szemében bizony sokat. Amikor a Szentírás olyan titokzatosan, mégis nagyon egyértelműen leírja férfi és nő egymásra találását, és az új élet elindulását, így fogalmaz: lesznek ketten egy testté. Erre mondja Pál: nagy titok ez! Mert nemcsak annyit jelent, hogy férfi és nő testileg eggyé válik. Ez minden korban nagyon könnyen ment. Ennyi viszont nem elég. Nem ennyit szánt Isten az embernek, hanem ennél sokkal többet. Férfi és nő így válhat emberré. Az egyik kedves professzorom azt mondta erre a képre, hogy úgy kell elképzelnünk, mintha a házasság egy test lenne. Kicsit furcsán cseng a házasságtest szó, de próbáljuk megjegyezni, és próbáljuk ne csak a fizikai testünket táplálni, óvni, hanem ezt a házasságtestet is megőrizni! Ha már Isten segítőtársat adott mellénk, éljünk ezzel a lehetőséggel. Ne az legyen a főérv: ha jönnek a gondok, akkor jobb megválni egymástól, ezt az elválást pedig mennyire megkönnyíti annak a darabka papírnak a hiánya.

A költők gyönyörű képekben tudják magukat kifejezni. Úgy gondolom, Váci Mihály a Két szárny című versében csodálatosan megragadja a házasság mélységét és magasságát:

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
— szárnyak lettünk egymással.