Doktorokkal már találkoztunk. Bohócokkal is. Bohócdoktorokkal viszont egészen a múlt hétig szerintem még nem. Dr. Lala, azaz Balogh László a főszereplője Halász Glória róla elnevezett, azaz Dr. Lala című filmjének, mely megkapta a 2014. évi Opuzeni Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmjének járó díját, szerepelt az idei Filmtettfeszten, a CineFest — Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol szintén a legjobb dokumentumfilm díját érdemelte ki, a Magyar Filmnapokon, a Magyar Filmhéten és a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjában, valamint a Magyar Televízióban is látható lesz hamarosan. November 19-én pedig a szabadkai Lifka Sándor Art Mozi közönsége találkozhatott a filmmel, a rendezővel és magával dr. Lalával.

Dr. Lala a Cigánykerék című műsorban kezdte, a cirkuszban folytatta, és jelenleg bohócdoktorként végzi munkáját. A film utáni  közönségtalálkozót Ricz Dencs Tündének nem volt könnyű elkezdenie, hiszen a film nem egy csomag papír zsebkendőt varázsolt elő a táskákból a sötét moziteremben, tapinthatóak voltak az érzelmek. A beszélgetés után még egy kicsit jobban megismerhettük ezt az édes-szomorú világot, és magát a bohócdoktort.

— Egész életemben arra törekedtem, hogy bárkinek, akivel összehozott a sors, próbáljak valami olyasmit mondani, amivel megszépítem a napját. Szerintem ez a bohóc dolga. Sok híres nevettetőt tudhatok a tanáraim sorában. Hofi Gézán kívül Alfonsó, a híres magyar artista is tanított, ő mondta egyszer, hogy: „Drága Lala, a poén a földön van, csak le kell érte hajolni. Ha te bohóctréfát akarsz csinálni, ne ülj a szobádban, ne videókat nézegess, hanem állj ki egy telefonfülke elé, és nézd meg, hogy az emberek hogy dobják be az érmét. Csodát fogsz látni.” És valóban így van. A hétköznapokban elmegyek a bevásárlóközpontokba, leülök egy padra, és figyelem az embereket. Csodálatos bohóctréfákat lehet látni. Ahogyan kirakodnak a nagy kosárból a kis kosárba, aztán rájönnek, hogy abba nem fog minden beleférni, majd újra visszarakodnak. Az a szép, amikor utána megmutatod nekik saját magukat, és ezen ők is tudnak nevetni. Amikor felismerik, hogy: jé, én is pontosan ezt csinálom. Én is bohóc vagyok. Én is ilyen hülye vagyok. Ha elmegyek a boltba, látom a pénztárosokat. Nekik van a legnehezebb a dolguk, több száz embertípussal találkoznak. Mindig váltok velük két-három szép szót. Elég annyit kérdeznem, hogy: — Sok hülye volt már ma, ugye? És máris mosolyognak. Az emberek legyenek emberségesek egymáshoz.

— A bohócdoktorság az már furcsább tevékenység — folytatja Lala. — Én bohócként kezdtem, és rettegtem a kórháztól. Ha harminc méterről megéreztem a kórház szagát, elájultam. Aztán a nyolcvanas években egy aranyos hölgy megkérdezte, nem mennék-e el egy műsor erejéig értelmi és testi fogyatékos gyerekekhez, szerinte örülnének nekem. Elvállaltam, viszont egy óriásit hibáztam. Elfelejtettem a mozgássérülteket. Ott térdeltek mindannyian a színpad előtt, én rámutattam az egyikükre, hogy jöjjön ki, segítsen nekem bűvészkedni. Ő elkezdte magát tolni, mire én kedveskedő mérgesen: — Na ne szórakozzál már, gyere normálisan. A gyerek rám nézett, és azt mondta: — Kimennék, de nincs lábam. Ezek voltak életem talán legkellemetlenebb pillanatai, az volt viszont a legérdekesebb, hogy a többiek nevettek rajta. Akkor értettem meg, hogy a betegségből is lehet viccet csinálni, csak tudni kell hol és hogyan.

Fontos, hogy ha egy bohócdoktor bemegy a beteg gyerekhez, akkor segítsen, és ne azt csinálja, amit a művelődési házakban, cirkuszban szokott. Zökkentse ki a szülőt és a gyereket arra a néhány percre, amíg ott van. Foglalkozzon velük. Ha egy ember beteg lesz, nem kell hogy elveszítse a személyi jogait, és egyeske, ketteske legyen belőle. Ekkor hoztam létre a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítványt.

* A filmben több olyan gyermek is látható, akinek nem sikerül legyőznie a betegséget. Ezt senkinek nem lehet könnyű feldolgoznia, aki közel kerül hozzájuk. Hogyan sikerül ezt feldolgoznia Lalának? Sikerül-e neki egyáltalán?

— Van egy kis szobám a Heim Pál Gyermekkórházban, ott öltözöm át a vizitek előtt és után. Az az igazság, hogy a jóistentől erőt kaptam ahhoz, hogy kezelni tudjam például az olyan a helyzeteket, amikor egy üres ággyal szembesülök. De amikor visszatérek a kis szobámba... Na akkor kezdek el gondolkodni. Az a baj, hogy utána haza is kell mennem a családhoz, de oda már nem szabad magammal vinnem ezeket a gondokat. Minden rákos gyerek tudja, hogy vagy meggyógyul, vagy nem. Mondhat az orvos bármit, ők pontosan tudják, a kezelés használ-e, vagy sem.

* Mit tanultál meg a gyerekektől? — teszi fel a kérdést Tünde.

— Tiszteletet. Ez a legfőbb erényük. Valamint a köszönömöt és az együttérzést. Ezt a felnőttek megtanulhatnák a gyerekektől. Bennük is megvolt egyébként, csak a felnőtté válás korszakában kiölték belőlük. Elmesélek egy történetet. Nem azért, hogy elszomorodjatok, hiszen bohóc vagyok, nem ez a dolgom, de szeretném, ha értenétek, mire gondoltam. A történet egy ötéves beteg gyerekről szól, aki szereti a léggömböket. Egyszer megkérdezte tőlem, van-e nálam zöld és fehér lufi. Mondtam, hogy van, de nehogy már dinoszauruszt kelljen hajtogatnom, erre a gyerek azt mondta, hogy nem, hanem egy virágot. Csak néztem, minek neki a virág. Nem neki kellett. Amikor elkészültem, behívta az édesanyját, és felköszöntötte a születésnapján. Na ez a tisztelet.

Halász Glória, a film fiatal rendezője elmondta, mindig érdekelték a szélsőséges helyzetek, a kontrasztok találkozásai, ezért foglalkozott a bohócdoktorokkal, közülük is dr. Lalával. — Egy bohócdoktort akartam bemutatni, s tetszett Lala személyessége, pimasz humora — mondta Glória. — Hogy nem cirkuszi számokat mutat be a kórházakban, hanem odafordul a gyerekek, valamint a szülők felé, és beszélget velük. Sokszor feszegeti a határokat. A Lala-féle humor szarkasztikus, de sohasem csap át tiszteletlenségbe. Ő egy nagyon önazonos és nyíltan kommunikáló ember.

* Ha már Lalát megkérdeztük, Glória sem maradhatott ki. — Mennyire vonta be magát érzelmileg a film készítésébe? — szól a következő kérdés.

— A Tűzoltó utcai kórházban kezdetben nehéz volt dolgozni, de el kellett döntenem, hogy vagy felőröl, vagy egészségesen kezelem, ami a forgatás alatt sikerült is. Hónapokon keresztül jártam Lalával vizitelni. Ami kritikus pont volt, az nekem mindmáig az marad. Nemrég rendezték meg a Verzió filmfesztivált, s eljöttek Hubáék, akiket a filmből ismerhetünk. Most már meggyógyult, hosszú, göndör hajjal érkezett, és elmondta, hogy a MÁV vezérigazgatója akar lenni. Szóval még utólag is megtörténik, hogy meghatódom, noha tudom, hogy Huba jól van, de a tudat, hogy ott ült, és nézte magát, ahogyan küzdött a betegséggel, valóban megható volt.

* — De milyen érdekes, hogy nem volt szomorú. Még nevetett is, és mondta, hogy eléggé szétszórt volt a forgatáson — vág közbe Lala.

— Igen. Huba és édesanyja a fő szál a filmben. Az ő betegséghez való hozzáállásuk példás. A kezelések kezdetén az anyuka is rövidre vágatta a haját, most azonban mindketten hosszú hajúak. Ők harcosok. Mindenki küzd, de Hubáról sohasem gondoltam volna, hogy nem fog meggyógyulni. Fél évig vágtuk a filmet, és voltak olyan szereplők, akiknél lemondást éreztem. Soknak közülük nem is sikerült. Inkább ezt lehet érezni. Ki tud küzdeni, és ki nem.

A Dr. Lala című filmet ugyanazon a napon mutatták be Los Angelesben és Szabadkán, így Lala nem hagyhatta ki az est utolsó poénját: — De mint látjátok, mi itt vagyunk, Szabadkán, és nem Los Angelesben. A Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány rossz helyzetén segített valamelyest Glória filmje: ennek is köszönhetően egymillióval több egyszázalékos adófelajánlás érkezett a számlájára, így a jövő év júliusáig nem lesznek anyagi gondjai — teszi hozzá Lala.

Glória is maradt a cirkusz porondján, ami a filmezést illeti. Jelenleg egy fiatal újcirkuszi társulatról forgat dokumentumfilmet. Az újcirkusz új műfaj, nincsenek benne állatok, sokkal inkább a mozgásművészet és a cirkusz határán kereshető, több műfaj keveredéséből létrejött irányzat. A készülő filmben a próbákba is beleshetünk, artistaportrékat láthatunk, egy igazi cirkuszfilm van tehát készülőben.

A mozi közönsége felváltva könnyezett és hahotázott az ízig-vérig bohóc és pozitív személyiség, a néha szarkasztikus, néha önironikus, de minden esetben jót akaró dr. Lala történetein. Érdekes, végletekben gazdag este volt, ahogyan ők szeretik — gondolom magamban. Aki még nem látta a filmet, semmiképpen se hagyja ki! Nagy hiba lenne.