Mirr-Murr, a kandúr, Pom Pom és Bagaméri megálmodójának eszébe sem jut a nyugdíjba vonulás, sőt, tele van új ötletekkel.

* Az idén megkapta a Nemzet Művésze díjat is. Számon tudja még tartani, hányszor tüntették ki eddig?

— Kétfelé szoktam választani a díjakat: a „hivatalos” díjak közül majdnem mindent megkaptam, amit meg lehetett kapni — Kossuth-díj, Prima Primissima díj és most a Nemzet Művésze. Nem is tudom, mennyi van összesen. A „másik” díjak azok, amelyeket én úgy hívok, hogy „a szeretet aranyérmei”, ezeket a gyerekektől meg a közönségtől kaptam. Négy településnek vagyok a díszpolgára: Kisújszállásnak, ahol születtem, Szárszónak, ahol a fél életemet töltöm, van ott egy nyaralóm, valamint Budapestnek, azon belül pedig Óbudának. Teskándon, Zala megyében iskolát, Szárszón pedig színházat neveztek el rólam. Ide sorolnám még a szülőhelyemen nemrégiben felállított két mesefigura-szobrot. Az egyik életnagyságú szobor Bagamérit, a fagylaltárust ábrázolja, és a mozi előtt áll. A másikat Pom Pomról mintázták, és az iskola elé került. Budapesten, az I. kerületben van egy Pom Pom játszótér. A Duna partján van egy kő mellvéd, arra rá van csavarozva egy 10-15 centis bronzszobor, mely a Főkukacot ábrázolja A nagy ho-ho-horgász című történetből. Ennek az eredetije Ungváron van állítólag, az Ung folyó partján. A legújabb, melyet a legutóbb festettek, a VIII. kerületben egy tűzfalon a nagy horgász. Ezek szép gesztusok, ennél jobb nem is történhet egy íróval, mint hogy a figurái kikerülnek az utcákra, a közterekre, a Duna-partra...

* Eredetileg hegedűművésznek készült. Akkor döntött úgy, hogy mégsem az lesz, amikor rájött, hogy egy napon született Hans Christian Andersennel, a nagy meseíróval?

— Nem, sokkal később tudtam meg, hogy egy napon születtem vele, április 2-án, és erre mosolyogva azt mondtam, hogy ez bizony az Isten ujja. A hegedűművészetről a költészetre tizenhét éves koromban tértem át, mégpedig azért, mert az Ifjúsági Rádióban megnyertem egy verspályázatot. De nem is ez volt a döntő, hanem az, hogy egy pesti folyóiratban megjelent néhány versem, és amikor az ember a nevét kinyomtatva látja, akkor eldől az egész. Egyébként nagyon készültem a hegedűművészi karrierre, azért hagytam abba, mert már akkor is tudtam, hogy egyszerre két dolgot nem lehet csinálni — azaz vagy hegedűművész leszek, vagy költő. Valószínűleg azért döntöttem az utóbbi mellett, mert a hegedűművész is művész, viszont interpretál, vagyis másnak a művét játssza el, bennem pedig az alkotótehetség volt az erősebb, az győzött.

* Igaz az, hogy fiatalként egyszer csak fogta magát, becsöngetett Weöres Sándorhoz, és elmondta neki az egyik versét?

— Igen, igaz. Gyalog mentem fel, a Rózsadombon lakott. Fiatal voltam, nem nagyon volt pénzem, így sétáltam, és útközben fejben írtam egy rövid verset. Azért csöngettem be hozzá, mert nagyon nagyra tartottam, és tartom még ma is, a barátaim biztattak, hogy tessék, menj el hozzá, mutatkozz be neki. Becsöngettem, és ott az ajtóban beszélgettünk. Mondtam neki, hogy írtam egy verset, erre ő megkért, hogy szavaljam el. Megtettem. A felesége, Károlyi Amy, aki szintén költő volt, kikiabált: Ki az? Mondta a Weöres, hogy egy fiatal költő. Amy megint kikiabált: Tehetséges? Weöres válasza az volt, hogy igen. Akkor miért nem jöttök be? Nekem ez egy nagyon nagy találkozás volt, Weöres Sándor mindjárt belevett egy megkezdett munkájába. Kodálynak volt nagyon régóta a szövegírója, aki élete vége felé elhatározta, hogy óvodásoknak, kisgyerekeknek ír egy daloskönyvet. Weöres beajánlott engem a szövegírásba, és Kodály, miután megtudta, hogy tarhosi vagyok — az ottani zeneiskolában tanultam, ahová évente lejött hozzánk —, azt mondta, hogy tessék, próbáljuk meg. Az egy nagyon nagy tanulási folyamat volt nekem, és nagyon nagy dicsőség is, hogy Kodálynak írhattam szöveget. Ő ezt úgy hálálta meg, hogy amikor megjelent a dalosfüzet, az előszóban megemlített mint fiatal költőt. Ezt akkoriban nagyon nagy dicsőségnek éreztem. Rengeteget tanultam Weörestől is, állítom, hogy ő volt a magyar nyelv zsenije, aki mindent tudott a versírásról. Hadd mondjam el, hogy a gyermekverseket ő nem annak szánta, hanem ritmustanulmányoknak. Engem úgy tanított, hogy a gyermekverskötetébe, melyet megőriztem, bejelölte a versek mellé a ritmusokat, úgyhogy szabályosan oktatott engem, és én ezért mindmáig nagyon hálás vagyok.

* Az, hogy annak idején nem utazhatott ki Magyarországról, nagyon sok mindentől megfosztotta. A Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regényéből készült filmadaptációt például Emmy-díjjal jutalmazták, mégsem mehetett el az átadóra. És ugyanebből az okból nem dolgozhatott együtt Joseph Barberával és William Hannával, a nagy hírű rajzfilmkészítő-párossal. Világsztár lehetett volna. Bánja, hogy nem így alakult?

— Az első ifjúsági regényemből készült filmért kaptam meg az Emmyt. Ez egyébként tévés Oscar-díjnak számított, később nevezték el Emmynek, viszont mindmáig ugyanúgy szavazzák meg, mint az Oscart. Óriási elismerés volt. Mindenkinek leesett az álla Budapesten, nekünk is, de hát szóba sem jöhetett, hogy bárki is kiutazzon az alkotók közül, ilyen lehetőség nem volt akkor Magyarországon. Másrészt viszont akkor már Sajdik Ferenccel elkezdtünk készíteni a Pom Pom meséiből — én írtam, ő rajzolta — egy makettet valamelyik külföldi könyvvásárra. Ezt látta meg Hanna és Barbera. Nem is tudtam, kik ők, a névből ítélve azt hittem, egy nőről van szó, aztán kiderült, hogy két férfiról. A frankfurti könyvkiállításon látták meg ezt a könyvet, nyilván a Sajdik rajzai miatt nézték meg elsősorban, viszont a szöveget is elolvasták, és nagyon megtetszett nekik. Üzentek, hogy szeretnének szerződtetni bennünket, ami nem volt furcsa, hiszen nagyon sok külföldi dolgozott Hollywoodban. Rohangáltam összevissza, hogy elintézhessem a papírokat, de szóba sem álltak velem... Nem bánom egyébként, hogy így alakult, bár azért fiatalként jó lett volna egy évet eltölteni Hollywoodban. De végül is én elsősorban a magyar anyanyelvű embereknek szánom a műveimet, akik vagy határon belül, vagy azon kívül élnek, és teljesen meg vagyok elégedve azzal, ha csak ehhez a közönséghez jutnak el a könyveim.

* A szereplői közül hányat ihlettek valódi személyek?

— Az a helyzet, hogy elég sokat. Köztudomású, és mindig el is mondom, mert az egyik kedvencem, a Bagaméri fagylaltos története. Már megszületett az elátkozott fagylaltos figurája, amikor az első ifjúsági regényemet írtam, viszont még nem volt neve. S egyszer csak eszembe jutott, hogy Kisújszálláson, ahol születtem, illetve gyerekkoromban éltem, valóban volt egy fagylaltos, aki tolta a kocsiját, és árult — őt hívták Bagamérinek. Beugrott a neve, és már csak a verset kellett kitalálnom hozzá: „Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri!” Nagyon sok ilyen valódi név jutott eszembe írás közben, ezeket felhasználtam vagy kiforgattam, hozzájuk tettem valamit. A Mirr-Murr kandúr kalandjaiból az Oriza-Triznyák nevű macska nevének első fele például egy csecsemőtápszer volt, azt hívták Orizának. Emlékeztem rá, gyerekkoromban láttam plakáton. A Triznyákot nem tudom, hogy csaptam hozzá. Móricz Zsigmond volt a legnagyobb magyar író, és mást sem csinált egész életében, mint kutató szemmel nézte a világot, és a mandzsettájára írta fel, amit látott, meg ami hirtelen eszébe jutott. Anyagot gyűjtött. Így írok én is, így gyűjtök anyagot. Amikor az első filmet forgattuk, az operatőr leguggolt, és egyméteres magasságban kezdte el felvenni a filmet. Nekünk is mondta, hogy guggoljunk le, mert egészen más innen a világ, csak mi már elfelejtettük, hogy valaha ebből a magasságból néztük.

* Arra már rájött, hogy mitől lesz sikeres egy mesehős?

— Azt szoktam mondani, és ebben nincs semmi hencegés, hogy elsősorban tehetség kell hozzá. A gyerekek elképesztően bő képzeletvilágával kell versenyt futnia az írónak. Ez bizony elég szép agytorna, és én ezt ajándéknak tartom, mely mindmáig formában tart. Kellenek a szavak is az íráshoz, bő szókincs, na meg persze a nevek. Nem mindegy, hogy egy hőst hogyan nevezek el. Ha egy kutya neve Téglagyári Megálló, akkor biztos, hogy csupa vicces dolog fog történni vele. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban.

* Azt mondja, frissen tartják az újabbnál újabb történetek. Gondolja, hogy lesz valamikor nyugdíjas?

— Nem, soha, nem is akarok az lenni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a fejemben hordom a műhelyemet. Akárhol vagyok, akármit csinálok, a fejemben dolgozik az írói képzelet. Ez a műhely még ma is működik, és tele vagyok tervekkel. Ez az alkotásnak a szebbik része. Utána, hogy ebből a tervezésből születik-e valami, azt nem tudni. Most is vannak a fejemben figurák, melyek arra várakoznak, hogy egyszer majd „előhívom” őket, és megírom. Én mindig csak annyit kérek a Sorstól, az Istentől, hogy időt adjon hozzá — a többi már megvan.