Ők azok az emberek, akiket sokan csodálunk, hiszen azon túl, hogy állandó készenlétben kell lenniük a váratlan kérdések okos és frappáns megválaszolásához, gyakran hazaviszik magukkal a munkát, és a türelmük mindennap új csatákat vív meg a csintalanság megtestesítőivel. Egy véget nem érő, örök tanulás a hivatásuk, de látják a munka szépségét is. Megkérdeztünk néhány sikeres, lelkes, fiatal tanárt, hogyan érzi magát a katedrán.

Blaskó Tünde

* Miért választottad ezt a pályát?

Blaskó Tünde (magyartanár): — Én azok közé a szerencsés fiatalok közé tartoztam, akik már az általános iskola befejeztével tudták (vagy legalábbis sejtették), hogy milyen célok felé haladnak. Nagynénim magyartanár, így hamar megismerkedhettem a tanári magatartással, a tanítás szeretetével, a könyvek illatával. Kezdetben, iskolásként tetszett, hogy könyvekkel van tele a polca, imádtam a dolgozatokkal megrakott íróasztalát. Később, amikor már ténylegesen pályát kellett választani, nem is volt kérdés, hogy magyartanár szeretnék lenni. 

Agyánszki Máté (történelemtanár): — Édesanyám tanító néni, de nem volt olyan célom, hogy tanár legyek. Úgy alakult az élet, hogy nem sikerült úgy a történelemszakmában maradnom, hogy kutatási munkával foglalkozzak, és így kerültem a pedagógusi pályára, de nem bántam meg. 

Sándor Laura

Sándor Laura (képzőművészet-tanár): — Már gyerekkoromban megfogalmazódott, hogy tanár szeretnék lenni. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy én vagyok a legidősebb testvér a családban, és folyamatosan ott munkálkodott bennem, hogy átadjam a tudást a kisebbeknek. Ez egy kellemes kényszer, mintha meg akarnád osztani az örömödet másokkal. Tudatos volt bennem, hogy rajztanár leszek. 

Kiss Tamás (angoltanár): — Azt mondják, ha az ember gyerekek közt él és mozog, ő maga is gyerek fog maradni egész életében. Én mindig is jól éreztem magam a gyerekek között, mindig megtaláltuk a közös hangot, és úgy gondolom, hogy az énemnek egy része valószínűleg soha nem is fog felnőni. Ilyen szempontból a tanári pálya egyértelműnek tűnt. Nem is úgy gondolok az iskolára, mint egy klasszikus értelemben vett munkahelyre, mert ez nem is egy átlagos munkahely. És itt nem csak az átadott tudásról van szó, mert abban nem is igazán hiszek, sokkal inkább a nevelő, életre felkészítő munkáról, melyet ezáltal megvalósíthatok. Ez pedig mindennél izgalmasabb. 

Radetić Ádám (zenetanár): — Céltudatos volt ez a döntés, melyet még a középiskolában hoztam meg ifj. Kucsera Géza szaxofontanár tanítványaként. Szerencsém volt, hiszen jó pedagógusok vettek körül a tanulmányaim során. 

* Melyek a szépségei?

B. T.: — Írok, törlök, megint írok, megint törlök. Próbálom rendezni a gondolataim, hogy átfogó, érthető és ne túl közhelyes választ adjak erre a kérdésre. Nehezíti a dolgom, hogy az idén kezdtem meg a hatodik tanévemet a bácskossuthfalvi Idős Kovács Gyula Általános Iskolában, szóval még a pályám kezdetén tartok. Mégis, ennek fényében, az eddig gyűjtött tapasztalataim alapján azt mondhatnám, hogy a tanítás szépsége maga a tanítás és a tanulás, a beszélgetés és a meghallgatás, a közös munka, a vélemények elfogadása, a játék, a lehetőségek. Az, hogy egy kicsit újra gyerekek lehetünk, tanulhatunk. Minden tanítási óra élményszerzés (nekünk, tanároknak is egyaránt). Megismerkedni a gyerekek gondolataival, segíteni őket abban, hogy kialakuljon egy reális gondolkodásmód, mellyel a világot, önmagukat, társaikat szemlélik. 

Agyánszki Máté

A. M.: — Örömmel tölt el, amikor látom, hogy valaki fejlődik, és nem muszáj, hogy ez jegyben mérhető fejlődés legyen. Jó érzés, ha látom, hogy egy tanulómat az előző évben nem érdekelte a tantárgyam, az idén pedig hozzászól a témához, figyel, meg akarja tanulni az anyagot. 

S. L.: Szeretem látni a gyerekek pozitív reakcióit, a megvilágosodásukat, hiszen ez megerősít abban, hogy jól végzem a munkámat. Ezek nagyon ritka pillanatok, sokat kell értük dolgozni. 

K. T.: — A legnagyobb szépsége a gyerekek visszajelzéseiben van. Ahogy viszonyulnak hozzám és az óráimhoz. Az, hogy kérdeznek (nem feltétlenül tananyaggal kapcsolatos dolgokat), vagy hogy megosztanak velem gondolatokat. Jó látni, ha hatással vagyok rájuk, ha éppen megnevettetem őket, vagy ha elgondolkodnak az elhangzottakon. Jó látni, amikor elcsitulnak, és mind figyelnek. Amikor komolyan vesznek dolgokat, vagy amikor képesek közösségként működni. 

Radetić Ádám

R. Á.: — Nagyon jól tud esni, amikor a diákok az óra végén megjegyzik, hogy ez egy szuper tanóra volt, és látom, hogy mosolyogva mennek ki a teremből. A tanórákat ketten tartjuk, ők és én, ezért ha mindketten aktívan tudunk részt venni a zeneórán, akkor abból valami jó születik. Szeretek ötletelni, kreatívkodni, és készülni az órákra, mert sikerérzéssel tölt el, ha látom, hogy élvezik azt, amivel előállok. 

* Mi benne a kihívás? 

B. T.: — Minden nap egy új kihívás, és nemcsak a tananyag leghatékonyabb átadása szempontjából, ez evidens, hanem az együtt létezés, a közös problémamegoldás miatt is: osztályfőnökként, tanárként jó hellyé varázsolni az iskolát, de legalább a tantermet. Minden nap és pillanat új kihívásokat állít: döntéseket hozni, megtalálni az utat a diákokhoz, ezáltal a tanulás folyamatát is megkönnyíteni. Ugyanannyira kihívás nemet mondani, mint teljesíteni egy-egy kívánságot. Minden pillanatban készen kell állni a válaszadásra, a kérdezésre, a beszélgetésre. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy olyan iskolában dolgozhatok, amely nyitott, készen áll az újításokra, tartja a lépést a technológiai fejlődéssel, és megpróbál igazodni a mai diák gondolkodásmódjához, tanulási szokásaihoz. Azt gondolom, hogy a kihívás olyan „akadály”, amelynek megugrása előrevisz bennünket, pedagógusokat, és ezáltal egy igazán jó iskolaélményt nyújt a diákok számára. 

A. M.: — A mai diákok már máshogy szeretnének tanulni, mint mi, ezért ehhez alkalmazkodnunk kell. Hiszek a frontális tanításban, mert ettől még lehet interaktív az óra. Fontosnak tartom a projektalapú oktatást, ezt bátran művelem. A diákok nem okoznak nehézséget, ez inkább az iskolarendszerre jellemző. Véleményem szerint a jó tanár szigorú, de igazságos. A diákok szeretik, ha a pedagógus határozott, de azt is szem előtt kell tartani, hogy nem fog mindenki rajongani értünk.

Kiss Tamás

S. L.: — A kihívás a már említett ritka pillanatok elérése, a képzőművészet terén pedig az, hogy összehangoljam az elméletet és a gyakorlatot, mivel ma már máshogy oktatják a tantárgyat, mint az én gyerekkoromban. Úgy vélem, hogy a jó tanárnak kedvesnek kell lennie, hiszen úgy tud jó kapcsolatot teremteni a diákjaival.

K. T.: — Megragadni a figyelmüket. Ez egyre nehezebb, hiszen ez sokszor még egy vicces, hangos és vizuálisan szétturbózott YouTube-videónak sem sikerül, nemhogy nekem, kezemben egy krétával. A másik nehéz dolog megtalálni a határt a tiszteletet parancsoló, fegyelmet elváró és a humoros, megértő, tanulási folyamatban társként részt vevő tanári attitűd között. 

R. Á.: — Úgy gondolom, hogy a jó tanár következetes, kiáll amellett, amit előad. Tanárként tisztelned kell a tantárgyadat. Egy zenetanár számára kihívás, hogy elérje a diákjainál azt, hogy kényszerítés nélkül ellátogassanak egy-egy komolyzenei koncertre. Nekem az a célom, hogy közönséget neveljek a mai gyerekekből. A legnagyobb kihívás az, hogy sokat kell improvizálni a helyszínen, mert egyik nap sem egyforma az osztályokban, és ehhez alkalmazkodnia kell a pedagógusnak.