Hazafi Veray János (1846–1905) vándorköltő XIX. század végi portyázásairól

A szakemberek szerint rossz versekkel házaló népi költőceleb volt, „a lírába beleszabadult béreslegény”, dilettáns verselő, azaz hozzá nem értő rímfaragó, aki vándor népköltőként vált ismertté. Mint olyan, a XIX. század végén vidékünket is többször útba ejtette, s furcsa megjelenésével, árvalányhajas Kossuth-kalappal a fején, fokossal a kezében és még furcsább verseivel borízű hangon szórakoztatta a rácsodálkozó közönséget. Nem véletlenül volt ő rendhagyó országos jelenség, a korabeli humoros sajtó egyik kedvenc, többször megörökített alakja.

Eredeti neve Vevera János volt, és mindmáig a leghíresebb magyar fűzfapoétaként tartják őt számon. Bélteken született. Pályafutása parasztcsaládból indult, s az ország legismertebb vándorverselője lett belőle. A korabeli magyar irodalmi elit többnyire gúny tárgyává tette, a sajtó is rendszerint kifigurázta, ám a köznép körében rendkívül népszerű alaknak számított. Egyedi jelenség volt – senkihez sem lehetett hasonlítani.

Élete örökös vándorlás volt, az országot járta, költői „csínytevésekkel” szórakoztatva a lakosságot. Felbukkant itt is, ott is, de az egyszerű nép között érezte magát a legjobban – főképp piacokon, vásárokon, ünnepeken, amikor az alkalmi sokadalomban fel-felcsillanthatta furcsa küllemét és még furcsább poézisét. 1899 szeptemberében a Bács-Topolyai Hírlap újságírója így örökítette őt meg: „A nagy tömeg között lobogós ingujjban, színes pántlikákkal fölcifrázatott kalpagban jár föl s alá a fűzfa-poéták vicze-királya, a naturalisztikus irány egyik vezérképviselője, Hazafi Veray János, kínálgatva alkalmi ódáját…”

Mivel a poézisből a XIX. században – de később sem – nemigen lehetett megélni, versfaragónknak is célszerű volt munkát vállalnia. Eleinte béreslegény volt, vasúti bakter, uradalmi csősz, de csizmadiaműhelyben is dolgozott. Az 1870-es években a Szatmár megyei Nagykárolyban volt postás, akkori megfogalmazásban „távsürgöny-kihordó”, s a nép csak Jánoskának becézte. Ott szokása volt, hogy a leveleket és az egyéb küldeményeket esetlen versikék kíséretében kézbesítette, akár rímekbe szedve. Egy ideig (1896-ban) házmester is volt, azaz a versírás helyett kapunyitogatással és sepregetéssel foglalkozott, amiről („mérgében, seprűvel a kezében”) verset is írt.

Egy szép napon azonban elhatározta, hogy odahagyja civil munkáját, és az országot járva megpróbál a verseiből megélni.

Miután kitartóan és következetesen hódolt a fűzfapoézisnek (egyúttal új lírai műfajt is teremtve), a nem túl kifinomult, tréfás és vidám verseit lassan a korabeli sajtó (Borsszem Jankó, Hon stb.) is elkezdte közölni. Verseiből befolyt jövedelméből még a szegedi árvízkárosultaknak is adakozott.

Az 1880-as években már Pesten találjuk, ahol munkát vállalt: fatári őrként tartotta fenn magát. Vigyázta az eladásra szánt, nagy mennyiségben tárolt tűzifát. Közben meg verselgetett.

Kun Andor becslése szerint több mint 6000 verses munkát írt, és mintegy 200 verses drámát. Főként saját költségén színes papírlapokra nyomtatott alkalmi költeményeket, röplapverseket, tréfás, erkölcsi tanulságokat tartalmazó rigmusokat, melyeket aztán a vidéki portyázása során árusított vásárokon, búcsúkon, kiállításokon. Ahol megjelent, ott „Hazafi Veray János, a haza vándorlantosa” néven mutatkozott be.

Kun Andor szemtanúként írja a bolondos, fura emberkéről, hogy „kicsi, szikár, öreges legény volt. Zsinórozott fekete dolmányban, combhoz símuló, sujtásos fekete nadrágban, sarkantyús, rámás csizmában járt mindig. Kossuth-kalpagján bőségesen hivalkodott vagy kéttenyérnyi árvalányhaj. Lehajtott gallérja ádámcsutkás ösztövér nyakra símult, mellét hatalmas magyar kokárdák, hóna alatt kisebb-nagyobb papírra nyomtatott versek, kezében pedig cifrán faragott fokos. Bajszát viaszkkal hegyesre pödörte ki, szeméből azonban mosolygott a csúfondáros jókedve.”

Annak idején utánzói is akadtak. Kósza fűzfapoéták, mint Honfi Keresztesy Pál, Dóra István, Bakti Gyula és mások, ám népszerűségét meg sem tudták közelíteni.

Első ízben 1883 májusában bukkant fel Nagybecskereken, Torontál vármegye székhelyén, és mint Lauka Gusztáv fogalmazott, ott „a kegyesrendiek vendégszerető házába fészkelte be magát”, ahol felségesen ivott-evett, és nevettette a piarista atyákat. A becskereki piaristák egyébként is a vendégszeretetükről voltak ismertek, de természetesen a komolyságukról is, ezért fűzfapoétánk zajos könnyelműségei igencsak kizökkentették a tanári kart a szokásos kerékvágásból. Hazafi azonban ezen nemigen rágódott, hanem lesétált a főutcára, a nép közé, ahol (akárcsak az egyszemélyes zenekarként felszerelt bohóc) mindenfélét produkált: szavalt, táncolt, énekelt. Feltűnő viselkedése természetesen azonnal magára vonta a járókelők figyelmét, és csakhamar szoros gyűrű vette körül a „művészt”. Lauka Gusztáv, a Torontál akkori szerkesztője Hazafi Veray János feltűnését a becskereki főutcán, akárcsak az ott bemutatott „műfaját”, külön szakértelemmel szemlélte végig, s erről a „vendégszereplésről” lapjában is beszámolt. Nem csekély szarkazmussal ecsetelte vándorpoétánk becskereki ténykedését.

Hazafit az 1890-es években a szabadkaiak is köszönthették, de útba ejtette Temesvárt, Debrecent és más városokat is, ahol jellemző módon, pántlikás kalapjában, csokros botjával lehorgonyzott a főutca egyik szegletében, és boldog-boldogtalannak kínálta legújabb költői alkotásait.

1899 szeptemberében a nagybecskereki tanulóifjúsághoz intézett verset, melyet ki is nyomtatott, de a Torontálban is napvilágot látott. Ebben olvassuk:

„Éljen az arany tanuló-ifjúság,

Gyulladjon szívekben lángra a hazafiság,

Éljen a tanári kar az arany ifjúsággal

Mint Szegeden úgy éljenek mindég a jó Hazafisággal,

Hiszen a nagy-becskereki ifjúság és a tanári kar

Mikor ott voltam tapasztaltam, hogy mind jó magyar,

Éljen a polgármester és a rendőrfőkapitány urak,

A tanács úgy a derék inteligencia mind jó hazafiak.

[…]

Nemzeti szalagomra szükségem van

Mert én azt emlékül kaptam,

Budapesten elvette egy úr tőlem,

Bizony nem volt felfogása bőven.

Becskereki deákságtól

Kaptam én azt ajándékul.

Ott bandériummal fogadtak,

Felirattal nemzeti szalagot adtak.”

Az 1890-es évek végén még külföldre is eljutott: alkalma volt megtekinteni az 1889. és az 1900. évi párizsi világkiállítást is. Még az Eiffel-tornyot is rímekbe foglalta. Egy ideig elég jól keresett versei eladásával: házat és telket is vásárolt Pest környékén.

Utoljára 1903 őszén látták a becskerekiek a haza koszorús vándorlantosát. Egészségi állapota akkor már megrokkant, de még úgy is félórányit verselt a Béga menti város lakosainak. Ott lelkesen szavalta a közönségnek:

„Nagybecskerek városa,

Már nem olyan sáros a’

Érdemes itt sétálgatni,

Végig, végig járogatni,

Finom úrt, szép hölgyet nézni,

Éljen, aki lány és néni!”

Ezután felhagyott a vándorélettel, jövedelme megcsappant, egészsége pedig megromlott. Budapesten hunyt el tüdőbetegségben 1905. július 18-án, szegény körülmények között. Családja nem volt, így temetésének költségeit tisztelői és ismerősei fedezték. Haláláról Ady Endre is megemlékezett, hangsúlyozva, hogy Veray a magyar néplélek sajátos, ösztönös megnyilvánulása volt. Jelleméhez híven halála előtt maga fogalmazta meg saját sírfeliratát is: „Itt nyugszik Hazafi Veray János, kinek híre nem vala hiányos.”

Forrás: Magyar életrajzi lexikon (Hazafi Veray János), elektronikus forrás: mek.oszk.hu/00300/00355; Torontál, 1883. máj. 10., 1894. okt. 10., 1896. febr. 27., 1899. szept. 22., 1903. okt. 31.; Magyar Szó, 1995. márc. 11.; Új Szó, 1973. márc. 31.; Nyitramegye, 1940. jan. 14.; Könyvtáros, 1955. nov. 1.; Hon, 1876. júl. 16.; Bács-Topolyai Hírlap, 1899. szept. 17.; Literatura, 1927/6., 1932/8.