Ha a szülők felfedezik gyermekükben a tehetséget, melyet tovább lehet fejleszteni, egy kis ösztönzéssel a megfelelő irányba térítik, és segítséget kérnek a szakemberektől, akkor a sikeres együttműködéssel gyümölcsözővé válik az igyekezetük. Valahogy így vannak a muzslyai Bodó szülők is, Krisztián és Szilvia, hiszen az idősebbik fiuk, Viktor a tóthfalui Nyers István Labdarúgó-akadémia tagja. Amíg az apuka nyilatkozott, addig az anyuka a kisebbik fiúcskával, Dáviddal foglalatoskodott.
„Belerázódtunk a helyzetbe”
* Mikor fedeztétek fel a fiatokban a futball iránti tehetséget?
— Viktor már nyolc éve focizik, Muzslyán kezdte, nagycsoportos ovisként. Nem csak mi, az edzők is látták, hogy tehetséges ebben a sportban. Hallottunk a tóthfalui táborról, ahova csak tavaly tudott eljutni, de ott rögtön felfigyeltek rá a szakemberek. A tábor után egy héttel érkezett a hívás a főedzőtől, aki kifejtette, szeretnék, ha Viktor a csapat tagja lenne. Ez nagy meglepetés volt, el sem tudtuk képzelni, most mi lesz, hogyan tovább. Tóthfalu mintegy 120 kilométerre van Muzslyától, és mondtam is az edzőnek, hogy ezt szem előtt tartották-e. Ő, székelykevei lévén, bátorított bennünket, hogy próbáljuk meg. Viktor éppen mellettem volt, amikor telefonáltam, és ujjongva fogadta a lehetőséget. Átgondoltuk, belevágtunk, és azóta ott van — mesélte Bodó Krisztián, az apuka.
A Bodó család felvételei
* Gondolom, ez nagy változást hozott a családba, hiszen hetedik osztályosként messzire került az otthonától a gyermeketek. Nem lehetett könnyű…
— Persze, voltak hullámvölgyek az elején, mert tizennégy évesen elment, de mára már egész jól működik minden, belerázódtunk a helyzetbe. Mindannyian mindig nagyon várjuk a hétvégéket, akkor találkozunk, és együtt vagyunk.
* Szülőkként minden lépését végigkísértétek, különösen te mint apuka, aki a meccsekre is eljársz…
— Szerencsére néha heti háromszor, négyszer is megfordulok Tóthfalun. Jómagam is nagyon szeretem a focit, és persze Viktor kicsi kora óta mellette vagyok, és én is úgy érzem magam, mintha a csapat tagja volnék. Különben én vagyok ott a fő szurkoló. Minden meccset megbeszélünk, a hibákat megvitatjuk, de a jó passzokat is kiemeljük. Tőlem, tőlünk megvan a maximális támogatás, persze meghallgatjuk az edzők véleményét, mert ők a szakmabeliek.
* Ti, szülői szemmel, hogyan látjátok Viktor jövőjét?
— Ha szereti, csinálja, de én mindig azt mondom neki, hogy az első az iskola, a diploma, legalább a középiskolát be kell fejezni, hogy egy nap kenyeret tudjál rakni az asztalra. A foci meg sport: ha megy, rendben van, viszont ha valami nem jól sülne el, akkor is maradna az iskola, és lehet az életet tovább alakítani, ahogy megfelel. Eddig jó úton halad.
* Amikor azt mondod, hogy be kell fejezni legalább a középiskolát, akkor mire gondoltok? Maradna Tóthfaluban, ahol van kollégium, de hova tovább, melyik középiskolába? Mi a terv?
— Ez jó kérdés. Talán a nyolcadik osztály végéig kiderül, mit is szeretne befejezni. Egyelőre Szabadka áll a látókörünkben, hogy ott folytatná a tanulmányait, de ez majd kiderül.
„Akarni kell, meg nagyon szeretni”
Bodó Viktor egyébként egy igencsak komoly fiú. Szerény, és imádja a labdarúgást. Ezért vállalta, hogy messze a szüleitől, korán belekóstolva a kollégiumi életbe, tanul, edzésekre jár, sikert sikerre halmoz…
* Hogyan emlékszel vissza az első focis élményedre?
— Egészen kicsi gyerek voltam, apukám elvitt egy edzésre, és az összes ovis társam is ott volt. Felsorakoztunk. Az első edzésből ennyire emlékszem, aztán elkezdtem focizni, akartam, egészen bele is jöttem, és végül a tavalyi táborban észrevettek, most pedig itt vagyok.
* Már két táboron is túl vagy, hiszen az ideiben is részt vettél. Milyen volt?
— Nagyon jó. A tábori napok abból állnak, hogy reggel felkelünk, majd jön a reggeli és az edzés, edzés után egy előadás, például a foci történelméről vagy a pozíciókról, utána ebéd, majd pihenő, és még egy edzés, majd különböző programok következnek.
* A kívülálló azt gondolhatná, hogy aki focizik, ki sem fárad…
— Pedig nagyon fárasztó sport ez. Sokat kell futni, meg a kitartás a legfontosabb benne. Akarni kell, meg nagyon szeretni, és ha ez a kettő megvan, akkor bármit el lehet érni.
* A tóthfalui általános iskola diákja lettél, a kollégiumban laksz. Mennyire megterhelő számodra ez az életmód?
— Elmegyek az iskolába reggel 7-kor, és visszajövök fél 2-kor. Fél 4 körül vannak az edzések, vacsora után lehet menni edzőterembe is, ahova én szoktam járni.
* Ehhez párosul még a tanulás is, igaz?
— Igen, van tanulóidő, mindennap az edzés után egy órát kell tanulni, akinek viszont jobb az átlaga, mint nekem is, a szobájában is tanulhat, nem kell a közös tanulószobában tartózkodnia.
* Szeptembertől nyolcadik osztályos leszel. Milyen terveid vannak, tudod-e már, hol és mit szeretnél továbbtanulni?
— Szerintem Szabadkára megyek majd középiskolába, de még nem tudom pontosan, hogy milyen szakra. A focira szeretném építeni a jövőmet. Nagyon sok focista van, aki később vált profivá, de vannak, akik elég korán. Én azt mondom, hogy bármikor lehetsz profi focista. Úgy érzem, hogy sok kitartással, akarattal és persze rengeteg munkával el tudom érni ezt a célt.
Viktor egyébként az idei táborban megkapta a korosztály legjobb játékosának járó díjat, és már készül az új idényre, az új iskolaévre. Nem könnyű összehangolni mindent, de kitartóan halad a megkezdett úton. Sok sikert kívánunk neki a továbbiakban!
