Régen, amikor még nem léteztek műholdak és korszerű időjárás-előrejelzési technológiák, az emberek a felhőket használták arra, hogy megjósolják, milyen időjárásra számíthatnak. Habár a felhők a jelenkorban még mindig fontosak az időjárás előrejelzésében és a légkör tanulmányozásában, a bolygónkon sokkal nagyobb a szerepük, mivel nélkülük az élet a Földön nem volna lehetséges.

Képek forrása:unsplash.com

Nemcsak elnyelik, hanem szétszórják és vissza is verik a Napból érkező sugárzást, és így hatnak a bolygónk hőmérsékletére. A felhők a bolygónk vízkörforgásának részeként nagyon fontosak a víz és az energia terjesztésében a Földön. A felhők képződéséhez elsősorban víz és kicsapódási felületnek megfelelő apró szemcsék, úgynevezett kondenzációs magvak jelenléte szükséges. Hőmérséklet-emelkedés hatására a bolygónk felszínén található víz párologni kezd, vagyis a vízmolekulák elegendő energiát nyelnek el ahhoz, hogy vízpáraként leszakadjanak felületükről, és folyékony halmazállapotból gázhalmazállapotba kerülve a levegő részévé váljanak. A felszínen felmelegedő levegő a benne található vízpárával együtt áramlani kezd, és hőmérséklete 100 méterenként körülbelül 1 ^°C-kal csökken. Magas légkörbe kerülve a feláramló levegő eléri a harmatpontot, vagyis azt a magasságot, amelyen a levegő a hőmérséklet-csökkenés hatására már nem tud több vízpárát befogadni, és túltelítetté válik. Ennek hatására a levegőben jelen lévő, trilliókban számolható, gáz-halmazállapotú vízmolekulák kicsapódnak a magas légkörben található, kicsapódási felületként szolgáló, mikroszkopikus nagyságú, kondenzációs magvaknak nevezett szemcséken (por, füst, pollen stb.), és billiókban számolható vízcseppek, hidegebb körülmények között pedig jégkristályok keletkeznek, és így bekövetkezik a felhőképződés.

A felhőket alkotó anyagok (vízcseppek vagy jégkristályok) és a felhők keletkezési magassága között szoros összefüggés van. A légkör magasabb szintjeiben létrejövő felhők jégkristályokból állnak, az alacsony szintűek vízcseppekből, a közepes szintűek pedig vegyes halmazállapotúak, mivel bennük folyékony vízcseppek és szilárd jégkristályok egyaránt megtalálhatóak.

Habár elmondható, hogy nem létezik két egyforma felhő az égen, kinézetük alapján a felhőknek leggyakrabban három alaptípusát szokták megkülönböztetni.

A cirrus vagy más néven pehelyfelhők rövid, széttagolt, hajtincseknek tűnő felhők, melyek a légkör magasabb szintjeiben, 5 km-es magasság fölött keletkeznek, és az ott található alacsony hőmérsékletnek köszönhetően jégkristályokból állnak. A pehelyfelhők körülbelül 50%-os szigetelést nyújtanak a napsugarak ellen, hőmérséklet-szabályozó hatásuk viszont inkább a Föld felszínéről visszaverődő infravörös sugárzás hatékony megakadályozásában nyilvánul meg, mivel meggátolva azok távozását az űrbe segítik bolygónk melegen tartását. Napfelkeltekor és napnyugtakor gyönyörűséges látványt nyújthatnak, mivel ilyenkor átvehetik a napfelkelte és a napnyugta színét.

A stratusnak vagy rétegfelhőnek nevezett típus a légkör alacsony, közepes és magas szintjeiben egyaránt előfordul. A légkör alacsonyabb részeiben létrejövő formáját csupán stratusnak (rétegfelhő) nevezzük, a közepes szinten keletkező alakját altostratusnak (lepelfelhő), a légkör magasabb szintjeiben létrejövő típusát pedig cirrostratusnak (fátyolfelhő). A stratus típusúak gyakran lapos, egyenletesen eloszló felhők, melyek magasságuktól függően részben vagy akár teljesen is eltakarhatják az eget. Szürkés és sötét árnyalataik egyaránt előfordulnak, és gyakran ezek felelősek a borongós időért. Egyenletes eloszlásuknak és szétterülő alakjuknak köszönhetően csaknem 90%-os szigetelést nyújtanak a napsugarakkal szemben, így hűtve bolygónkat. Sötétszürke, teljes eget beborító, a Napot teljesen eltakaró, folyamatosan hulló csapadékkal járó változatukat nimbostratusnak vagy réteges esőfelhőknek nevezzük.

A harmadik típusba a cumulusok vagy gomolyfelhők tartoznak. A cumulusok is mindhárom szinten létrejöhetnek. A légkör alacsonyabb részén kialakuló típust stratocumulusnak (gomolyos rétegfelhő), a középszinten létrejövő változatot altocumulusnak (párnafelhő), a légkör magasabb szintjeiben keletkezőt pedig cirrocumulousnak (bárányfelhő) nevezzük. A cumulusok általában sűrű és éles körvonalú kupola, torony vagy tömb alakúak, melyek összeolvadhatnak vagy elkülönülhetnek egymástól. Mivel vastagságuk alakjuknak köszönhetően változó, és néha elérhetik akár a légkör legmagasabb részeit is, átlagban egyforma mennyiségű sugárzást vernek vissza, mint amennyit meggátolnak abban, hogy eltávozzon az űrbe, ezért bolygónk hőmérsékletének szabályozása szempontjából szerepük semlegesnek tekinthető. Az ilyen vastag, több szintet felölelő cumulusok erős légköri energiamozgásokra utalnak, és jelenlétüket gyakran villámlás, mennydörgés, heves csapadékok kísérik, ezért ezeket cumulonimbusnak vagy zivatarfelhőknek nevezzük. Minden pillanatban bolygónk felületének 50%-át borítják felhők.

A felhők méretének és alakjának változatossága nem ismer határokat, ezért érdemes néha megállni, felnézni az égre, és elgyönyörködni ezekben a fejünk fölött elterülő, kék vászont díszítő képződményekben.