Ezen a héten folytatjuk a feldolgozások leleplezését. Sok zenész véli úgy, hogy a zenei világban már mindent kitaláltak. Szerintük a kulcs valami új létrehozásához a régi hangok, dallamok kombinációja, újraértelmezése. S mivel ennek az egyik legegyszerűbb módja a feldolgozás, sokan döntenek mellette a gyors siker és haszon reményében.
A To France című dalt például — szerintem az egyik legzseniálisabb, enyhén szólva is különc zeneszerző — Mike Oldfield írta. Valami különös okból Mike sosem szeretett énekelni az általa írt szerzeményekben, ezért ebben az esetben Maggie Reillyt kérte fel, hogy vokálozzon. Mint kiderült, ez nagyszerű döntés volt, mely lényegesen hozzásegítette a számot a világslágerré váláshoz. Aztán jöttek a 90-es évek, amikor szinte mindenki csak diszkó stílusban gondolkozott. Ez volt az az időszak, amikor a dalok nem úszták meg szárazon, így a To France sem. Emiatt a fiatalabb generációk számára sokkal ismertebb a Novaspace által készített, „felturbósított” To France, mely már a diszkókban aratott nagy sikereket. Az is érdekes, hogy ez a generáció nem is tud Mike Oldfield létezéséről, pedig egy korszakalkotó zenésznek számít a zeneiparban.
Hasonlóképpen járt a U2 is, amikor a Pet Shop Boys újraértelmezte az egyik slágerét, ráadásul az egyik legnagyobbat, az 1987-ben megjelent Where The Streets Have No Name-et. Az eredeti dal Írországban és Új-Zélandon is első lett a slágerlistákon, és még egy Grammy-díjat is hozott a fiúknak. Hozzáteszem, ez nem csak a dalnak volt köszönhető, hanem a hozzá készített videoklipnek is, melyet egy Los Angeles-i háztetőn vettek fel. S aztán 1991-ben az angliai Pet Shop Boys arra vetemedett, hogy összemixelje a Where The Streets Have No Name-et az I Can't Take My Eyes off You-val. A végeredmény nem lett rossz, de véleményem szerint ez a változat nem méltó az eredetihez. Bármilyen meglepő, az évek során a Queen sem úszta meg. Aki látta a Hegylakó című filmet, az jogosan tette fel a kérdést, hogy ki akar örökké élni. Éppen ez a gondolat ihlette meg az angol rockzenekart, a Queent is, pontosabban Brian May gitárost, amikor 1986-ban megírta a Who Wants to Live Forever című dalt a már előbb említett filmhez. A 90-es években a diszkón kívül a rave zenei stílus is egyre népszerűbb lett, egyre több ilyen dal született. Eközben pedig rengeteg új előadó tűnt fel, többek között Dune is, akinek az egyik legismertebb dala az imént említett Queen-szám feldolgozása volt. Mint kiderült, az előadó gyorsan jött, de gyorsan is távozott.
Szerencsére azért arra is van példa, hogy egy rockszám a feldolgozás után is rockszám marad. Ilyen a Whole Lotta Love, mely a világhírű Led Zeppelin első igazán nagy slágere volt. A sikert mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kislemezből az 1969. évi megjelenése után több milliót adtak el, úgyhogy rövid idő alatt aranylemezzé vált. A Rolling Stone magazin 2004-ben a valaha írt 500 legjobb dal közé sorolta, egészen pontosan a 75. helyre. Aztán 41 év múlva, 2010-ben megjelent Santana 21. stúdióalbuma, melyen világhírű rockdalokat dolgozott fel, a többi közt a Whole Lotta Love-ot is. Az új verzióban maga a legendás rockénekes, a Soundgardből jól ismert Chris Cornell énekel. Meg merem kockáztatni, hogy az új változat még keményebb lett.
Az biztos, hogy minden egyes dalt nem tudunk leleplezni, hiszen a zeneszerzők sokszor akár 40-50 évre is visszanyúlnak, ha egy kis „ihletre” van szükségük. Számomra mindig izgalmasak azok a pillanatok, amikor sikerül kiderítenem egy új szerzeményről, hogy ez is csupán egy feldolgozás.