Nem először olvasok a viharos életű asszonyról, hiszen korábban Alma Mahler, egy szenvedélyes élet című önéletrajzi írását is forgattam. A memoár egy jólfésült kötetnek tűnik az előbbihez képest, alátámasztva a régi mondást, hogy visszaemlékezéseiben a nagy emberek ujjuk köré csavarják a nyájas olvasót. Természetesen Oliver Hilmes is elmélyült Alma Mahler visszaemlékezéseiben, s annak hiányosságai nyomán vetette bele magát az új kötet megírásába. Jelentős terhet vett vállára, Mahler népszerűségének növekedésével a zeneköltőről írt könyvek és cikkek is gomba módra szaporodtak. Alapos munkát végzett, a bibliográfiai felsorolás is kilenc oldalt tesz ki. Az író a tiszta forráshoz, Alma Mahler – javarészt feldolgozatlan hagyatékához – zarándokolt el Philadelphiába, a University of Pennsilvania könyvtárába. E tudásanyag birtokában német precizitással rajzolta meg az asszony portréját közérthetően, színesen. A „férfifaló” jelzőn a szerző sem akart változtatni, legfeljebb pontosította, s a „nagyasszony” vívódásait is beleszőtte kapcsolataiba. Igen, viszonyainak felsorolása is időt vesz igénybe, a híres festő Klimt szerelme, a zeneszerző-karmester Alexander Zemlinsky vágyódása csak bemelegítést jelentett szerelmi életében. Ezt követően három férjet fogyasztott el: Gustav Mahlert, a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjét, Walter Gropius építészt, a Bauhaus megálmodóját, s Franz Werfelt, a híres regényírót. Ebből kettőt el is temetett, így találó Hilmes kötetének címe: A fekete özvegy. Mennyire játszhatott a szerelem szerepet ezekben a kapcsolatokban? Titkát magával vitte az asszony a sírba, a szerző is csak hipotézisekre alapozhat. Mindenesetre a hölgy elég lekicsinylően ír párjairól. 1920-ban vési be naplójába, első férje halálának évfordulóján: „Mahler nem hiányzik. Próbáltam szomorúan érezni magam, de kudarcot vallottam… különösen zenéjével nem értek egyet. Sokszor idegennek hangzik, néha egyenesen antipatikusnak.”

Gropiusról házasságuk végén fogalmazza meg: „Mit kezdjek azzal az elegáns fehér kamáslis fickóval, akihez véletlenül hozzámentem?”

Werfel már meghódította a Parnasszust, de ez is kevésnek bizonyult egy dicsérethez, lánya, Anna így emlékezik anyja szavaira: „Werfel nem tud németül. Egyetlen zsidó sem tud németül.”

Igen, itt kell beszélni Alma Mahler antiszemitizmusáról, ami az idő előrehaladtával egyre jobban rögeszméjévé vált. E felfogásában nem zavarta, hogy szeretői, férjei jórészt zsidók voltak, s jólétét is párjainak köszönhette. Például, mikor csappanni kezdtek bevételei, igencsak ösztönözte író férjét a szorgosabb munkára, amit Werfel meg is tett.

A háború utáni amerikai években már árnyéka volt bécsi önmagának. Még fenntartotta a szalonéletet, de elhízva, az alkoholba menekülve – sokszor magányosan – teltek napjai.

Hilmes erénye Alma Mahler sokoldalú bemutatása: óv attól, hogy követ vessünk rá. Valóban az asszony egy Belle Epoque-nak volt fontos szereplője, amikor még élt a régi világ nagysága, de az új művészet is harcosan kereste helyét. E kort a polgárpukkasztás, s Strauss Rózsalovagjának melankolikus bája is egyaránt áthatotta. A miliőben Mahler asszony kiválóan megtalálta helyét, az önmaga által kreált „végzet asszonya” portrét egy mai imázs-alakító is megirigyelhetné. Sokan lenézték, s parvenünek tartották, de bírálóinak neve feledésbe merült, róluk senki sem ír könyveket, Alma Mahler neve viszont helyet kapott a XX. század kultúrtörténetében.

A könyv szép kiállítású, fotóválogatása hűen illusztrálja az író gondolatait. A kötet a Rózsavölgyi és Társa gondozásában jelent meg.