A kiindulópontot Lázár Ervin Zsiga föstő fest című meséje adta, s a művésznő rajongása a színek iránt. Háttérüzenetként talán azt emelhetjük ki, hogy az inspiráció s a remény mindig ott van valahol, csak meg kell találni. 

Ha színekre gondolunk, rögtön mellé érkeznek az érzelmek is. Sokszor olvassuk, hogy ha rossz a kedvünk, öltözzünk narancssárgába vagy pirosba, kerüljük a sötét árnyalatokat, vagy hogy a hálószobát fessük zöldes árnyalatúra, jobbat fogunk aludni benne, s hasonlókat. Vörös Imeldának is különleges viszonya van a színekkel, benne is mást és mást ébreszt fel egy-egy szín.

— Nagyon szeretem a színeket, és tapasztaltam is, hogy volt egy időszakom, amikor csak feketében jártam, és mindenki azt kérdezgette, gyászolok-e. Nem gyászoltam, de én is kezdtem leamortizálódni, s rosszabbul érezni magam ettől a sok feketétől. A COVID alatt pedig mindent szürkének éreztem, magam körül is, így tudatosan kezdtem színesre festeni a dolgokat. 

A vidám színek közé természetesen kérlelhetetlenül csúszik be valami sötét, fekete vagy szürke árnyalat is, mely az előadásban nem jelenik meg konkrét színként, inkább a mozgással van érzékeltetve, butoh-elemekkel átszőtt, belülről jövő sötétség tánca. Le kell merülni mélyebb bugyrokba, hogy aztán újra lehessen szárnyalni a kékbe, sárgába, lilába, zöldbe. Az előadás csúcspontja számomra az elején és a végén a fehér lepellel való tánc. Lepketánc ez, és dervistánc, folyamatos formálódás, alakulás, gyönyörűen villannak meg rajta a csillagok, a Tejút, mintha Imelda kitáncolt volna az űrbe, ahol minden még színesebb, s ott karikázik a Szaturnusz gyűrűin, mint egy színes forgószél kellős közepén. 

Az előadás zenéjét s a videókat Szerda Árpád készítette, a látványterv Bicskei Anikó, a jelmez és a kellékek pedig Nyilas Orsolya munkáját dicsérik.