A Lukácsfalván élő Juhász Istvánt sokan ismerik, belföldön és külföldön is tudnak róla, mind többet szerepel mostanság a médiában. Felkeresik innen-onnan az újságírók, amikor megismerkednek a munkáival, hiszen többnyire az óriási falfestményeinek köszönhetően vált híressé. Természetesen más képzőművészeti alkotásokat is készít, de a legjelentősebbek nyilván a murálok.
Amikor a kezdetekről kérdezem, az általános iskolai osztályfőnökét, Molnár Zsuzsannát említi, aki matematikát tanított, és akinek nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy felismerje a diákjai között a tehetségeket. István nem a matematikában jeleskedett, hanem inkább a képzőművészet terén volt jó. Egy rajzát az osztályfőnök beküldte egy pályázatra, melynek az eredménye egy tíznapos párizsi út volt 150 francia frank zsebpénzzel egyetemben, mivel az alkotást az első tíz közé sorolta a zsűri. Ez 1966-ban történt. A siker — mint István fogalmazott — nagyon jólesett neki, ám hamar rájött, hogy igen sok tanulnivalója akad még. A nyolcadik osztály után művészeti szakközépiskolába iratkozott, de csak két évig tudott oda járni, mert a család nem tudta pénzelni a taníttatását. Nagybecskerekre, a közlekedési szakközépiskolába került, ott folytatta tanulmányait. Persze a középiskolában a neves emberek, írók, költők portréit mind István készítette el. Közben egy másik pályázatnak köszönhetően eljutott Kiskunhalasra, és a fürdő környékén készített portrékat. Akkoriban sok volt ott az orosz vendég, aki szerette magát megörökíttetni. Egy egész nyarat ott töltött, alkotással egybekötve.
Megnősült, dolgozott, volt olyan munkahelye, ahol reggeltől késő estig tartott a munkaidő, és alkotásra nem jutott idő. Azután egy nyugodtabb munkahelyet keresett, mely mellett a hobbijának is hódolhatott.
— Akkoriban csak elajándékoztam az alkotásaimat, nem is gondoltam rá, hogy pénzt kérjek értük. Már oda jutottam, hogy nem győztem alkotni, mert mindenki igényt tartott egy-egy munkára. Végül már az emberek maguk ajánlottak pénzt, mondván: ne add annak, inkább én megveszem. Valahogy így kezdődött, hogy árulni kezdtem a munkáimat… Ezek főleg tájképek voltak. Én mindig is szerettem a tájképeket. Idekívánkozik, hogy elmondjam, a nagyapámnak, aki parasztember volt, Zombor környékén élt, volt szőlőse meg gyümölcsöse is, és emlékszem, hogy a gyümölcsös közepén ott állt egy nádfedeles, kis házikó, ahol a gyermekkorom legszebb pillanatait töltöttem. Talán a legrégebbi emlékem, lehettem vagy hároméves, hogy ott ültem a házikó küszöbén, és vágtam fel a dinnyét. Arra is nagyon jól emlékszem, hogy a faluban is minden második ház nádfedeles volt abban az időben. Közben a családom átköltözött Nagybecskerekre, melyet mi akkor egy nagyvárosként éltünk meg. Viszont a gyermekkori emlékek erősek voltak, hiszen a képeim szinte 99 százalékán megtalálható a nádfedeles házikó, a gémeskút, a szarvasmarhák, juhok, juhászok, gulyások, szekerek stb.
* A családi háza falán is van egy alkotás…
— Ez a festmény
A képen vannak aprólékos részletek, melyek gyönyörűen ki vannak dolgozva, szinte hallani lehet a gulyás és a juhász diskurálását, amint tárgyalják az aktuális dolgokat, a kutyák meg szemmel tartják a gazdáikat és a jószágokat is. Ilyen idillikus képbe csöppen az ember, amíg végignéz minden kis mozzanatot. A beszélgetés a falfestmények alkotásának kezdetére terelődött.
— 1984-ben kezdtem először falfestményt készíteni. Németországba hívott az egyik unokatestvérem, aki tudta, hogy festegetek, sőt, volt már sok alkotása tőlem, és arra kért, hogy készítsek egy festményt kint, a nyári pihenőhelyüknél. Az volt az első nagy képem, 3 x 4,5 méteres, és legalább három hétig dolgoztam rajta. Persze akkor még semmit sem tudtam arról, hogyan csináljam, illetve alapozzam meg, hogy tartós legyen. Végül ugyanazt a munkát 1997-ben újra átfestettem, de akkor már sokkal nagyobb tapasztalatom volt, és pontosan tudtam, milyen festékekkel lehet elérni, hogy tartós legyen.
A jó és szép munka híre gyorsan terjed, érkeztek a meghívások, István Németországban további hat alkotást készített pénzért, kettőt pedig ajándékba. Az utóbbiakért lehet, hogy a dupláját is megfizették, ha visszagondol arra a periódusra. Azután Lukácsfalván a Fehér-tó egyesület falán is van egy nagyobb festmény, Muzslyán pedig legalább tizenöt a saját munkái száma, de közös alkotások is vannak. Lázárföldön is több munkája látható, valamint Padén, Csókán és Tiszaszentmiklóson is alkotott. Magyarországon, Berekfürdőn is készített négy falfestményt, Gyulán két munka őrzi az ecsetvonásait, és a környező országokban, Ausztriában, Bulgáriában és Romániában is járt. Az utóbbi helyszínen egy ideig diszkókat festettek, egy kollégájával mintegy 30 szórakozóhely falait frissítették fel. Ott természetesen a fluoreszcens színek kerültek előtérbe, a színek játéka kapott nagy hangsúlyt, vagy absztrakt munkákat kértek.
Juhász István arról is mesélt, hogy Hallai Mihály kollégájával együtt készítettek a muzslyai Szervó Mihály-iskolában két falfestményt, mindkettő mintegy 30 négyzetméteres, és még hét-nyolc év távlatában is olyanok, mintha éppen most fejezték volna be őket. Arra is rákérdeztem, tudni lehet-e a munkái számát.
— Már három éve, főleg télen, amikor van idő a gondolkodásra, és nem dolgozom semmi jelentősebbet, próbáltam felidézni az alkotásaimat, és érdekes, mindig eszembe jut egy-egy régen elfelejtett munkám. A számadatok azt sugallják, hogy 96 alkotásom van, de ezek azok, amelyek 10 négyzetméternél nagyobbak, a kisebbeket nem is vettem lajstromba. Igaz, néha a kisebb méretűekkel sokkal több a munka, mint egy nagyobbal.
A legutóbbi alkotásairól elmondható, hogy Erzsébetlakon több ízben is dolgozott a közelmúltban, és Visegrádon is járt, valamint a Szerb Köztársaságban, ahol néhány nap alatt készült el egy régen tervezett alkotása.
Közben érdekes dolgokra is fény derült. István hosszabb ideig önkéntesként tevékenykedett, neves freskófestőknek adogatta az ecseteket, így azt vallja, hogy amit ma a falfestés terén tud, azt mind jóformán ezektől az emberektől leste el, ők vezették be a falfestés titkaiba.
Tervekben sincs hiány, hamarosan Szerbia nyugati részébe megy, ahol négy nagyobb munkát fogott fel, ezek legalább másfél hónapot vesznek igénybe. Két falfestményt készít kinti falakon, és kettőt beltérben. De már azt is megszokta, hogy amikor ilyen nagy munkákba kezd bele, azok menet közben mindig megszaporodnak, mert gyorsan híre megy, hogy a művész hol és mit alkot, elmennek, megnézik, és aztán csak úgy özönlik a sok-sok lehetőség, melyek között mindig akad olyan, amely nagyon sürgős az igénylőnek.
Juhász István, mint mondja, munka közben nagyon jól érzi magát, s abban reménykedik, hogy kap még legalább tízévnyi esélyt a Mindenhatótól az alkotáshoz. Annak meg külön örül, hogy úgy tűnik, a legfiatalabb unokája a nyomdokaiba léphet. Igaz, még csak hároméves, de már körvonalazódik, hogy mennyire élvezi a festést.
