Január 15-én tartották meg Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség szervezésében a magyar kultúra napjának délvidéki központi rendezvényét, amelynek keretében átadták a Magyar Életfa Díjat is. Az egyik kitüntetett volt Konrád Emma, a nagybecskereki Emmanuel kamarakórus karnagya, akivel ebből az alkalomból beszélgettünk. Először is azt kérdeztük tőle, mit jelent számára ez a díj.
- Nagyon nagy elismerésként élem meg... Több mint 40 éve vagyok ezen a pályán, és a munkám mellett mindig volt társadalmi kötelezettségem is. Régen közreműködtem a nagybecskereki Petőfiben, ma a Madách Amatőr Színházban tevékenykedem, és természetesen nagyon fontos számomra a kórusmuzsika, az Emmanuel kamarakórus vezetése. Már 13 éve végzem ezt a feladatot, nagy szeretettel, jó érzéssel. Szerintem a magyar kultúra csak úgy tud továbbfejlődni, ha mindenki tesz valamit érte, mi például magyarul énekelünk, a programunkba minden évben válogatunk a magyar zeneszerzők szerzeményeiből is, sőt, arra is nagyon nagy gondot fordítok, hogy minden évi tervünkben legalább egy vajdasági szerző műve is szerepeljen.
* Ön a nagybecskereki híres Könczöl család leszármazottja, a nagyapja s az édesanyja is zenével foglalkozott. Természetes tehát, hogy már a korai gyermekévei során is fontos volt a zene az életében...
- Nálunk a zene mindig ''élt” a házban. Az anyukám egyedül nevelt bennünket, zeneiskolában dolgozott, de föllépések előtt minden próbát itthon tartottak. Maga is játszott, zongoraszámokat adott elő, és sokszor korrepetált hegedűsöket, csellósokat vagy vonósnégyeseket. Én ezeket a próbákat persze mind végigasszisztáltam, és felnőttként én is ezt a gyakorlatot folytattam. Például amikor a színházban kezdtem közreműködni, én is hazahoztam a szólistákat, itthon tartottam a próbákat. Ez persze részben kényelemből történt, mert nekem így kellemesebb volt, és aki tudott, jött, soha nem volt gond a próbákkal. A gyerekeim később elmondták, hogy ők mennyire élvezték ezeket az együtt zenéléseket, -énekléseket. Egyébként a kamarakórusban is vannak szólisták, és velük is itthon gyakorolok. A lányaim is folytatták a megkezdett utat, ők is zenével foglalkoznak.
* Hol járt iskolába?
- Újvidéken fejeztem be a középfokú zeneiskolát, mert abban az időben Nagybecskereken még nem létezett ilyen középiskola. Tizenkilenc évesen dolgozni kezdtem mint szaktanító, és két-három év tanítás után beiratkoztam az akadémiára. Mindig is a kórusmuzsikát szerettem legjobban. Szerettem az általános iskolában, mert ott mindig nagyszerűen lehetett kórussal dolgozni. Általában két kórusom volt, egy az alsó és egy a felső tagozaton. Utána néhány évig a híres Josif Marinković nevű kórus mellett megalakítottuk a fiúkórust is Nagybecskereken... A város minden iskolájából jöttek a legjobb hangú fiúgyerekek, nem volt könnyű egymagamnak ,,elbánni velük', de aranyosak voltak. Néha három kórust is vezettem, szemlékre vittem őket, s nagyon élveztem. Szép korszak volt ez!
* Kórustagként is tevékenykedett...
- Igen, már az általános iskolában is énekeltem, de utána a középiskolában nagyon élveztük, amikor az igazgató feldolgozta velünk a Spliti akvarell című szerzeményt, és a félévi szünetet, jóformán az egész januárt, azzal töltöttük, hogy Vajdaság-szerte koncerteket adtunk. Ugyanakkor tagja voltam a Bartók-kórusnak is, én voltam a korrepetitor. Anyukám ''taszított” bele ebbe az egészbe, mert azt hangoztatta, addig kezdjek el valami hasznos tevékenységgel foglalkozni, amíg ő él, mert utána már nem biztos, hogy annyira szabad lehetek.
* Azt is említette, hogy ha az ember ilyen munkába belefog, nincs visszaút.
- Ez így van, szüntelenül tevékenykedni kell. Én elsősorban élvezem a munkámat, de kötelességemnek is érzem, hogy dolgozzak. Az elismerések mind arra ösztönöznek, hogy folytassam.
* Milyen díjakat mondhat a magáénak?
- 2003-ban kaptam meg Nagybecskerek város díját, 2007-ben a Szent György Lovagrend tagjává váltam, ugyancsak 2007-ben a Bárdos-fesztivál fesztiváldíjas karnagya lettem, 2008-ban kiérdemeltem az Aracs-érmet, és 2009-ben a Magyar Életfa Díjat mondhatom a magaménak.
* Mivel a beszélgetésünk éppen az Emmanuel kamarakórus születésnapján, január 21-én készül, kérem, mondjon néhány szót a kórus történetéről.
- Az első összejövetelen 17-18-an voltunk, de kezdetben szinte minden fellépésünk után csatlakozott új tag hozzánk. Olyan jó érzés volt, amikor egy-egy koncert után odajött valaki és megkérdezte, csatlakozhatna-e hozzánk ő is. Természetesen, mondtam, és még most is mindenkit szeretettel várunk, mert bővíteni kívánjuk a kórust. Vannak olyanok is, akik bizonyos okokból kiléptek közülünk. Mi egyébként sokat vagyunk úton, a fiatalok jönnek, az idősebbek elmennek, és így van ez rendjén. Pillanatnyilag 25-en vagyunk.
* Hol, merre tartottak eddig koncerteket?
- Vajdaság-szerte nagyon sok helyen koncerteztünk, többször voltunk Nagykikindán, Szabadkán, tavaly nyáron Fehértemplomon, s főleg a falvakat járjuk. A külföldi utak közül említhetném az erdélyit, Kolozsváron és Tordaszentlászlón egy szemlén vettünk részt, Magyarországon már sokszor hangversenyeztünk, sőt, kétszer mi nyitottuk meg a nemzetközi Bárdos-fesztivált, de felléptünk Szlovákiában is, ami szintén nagyon szép élmény volt.
* A kórus számára az egyházi zene ugyanolyan fontos, mint a világi. Mégis: melyik szerző nőtt legjobban a szívéhez?
- Erre nem tudnék válaszolni... Aki szép szerzeményt írt, az mind az ember szívéhez nőtt, s lényegtelen, hogy az a mű a XV. vagy a XX. században íródott-e.
* Most adták ki, az Emmanuel kamarakórus születésnapjára a második CD-jüket...
- Csupa Ave Maria-dalok találhatók a lemezen, egyik szebb, mint a másik, választani ezek közül sem tudnék. Tizennyolc szerzeményt tartalmaz a hanghordozónk, úgy érzem, ez most pont az i-re, befejeztük. És megyünk tovább...
Konrád Emma elmondta még azt is, hogy a kórus több fellépést is tervezett az idei évre. Ha hívják őket, örömmel eleget tesznek a felkéréseknek. Mint mondta, jó lenne egy karácsonyi koncertet is tartani, és annak az anyagát is kiadni CD-n.
A kórusmuzsika kedvelői nevében mondhatom: várjuk a legközelebbi fellépést és kiadványt!