* Mikor alakult ki a színházszerelem?

— Gyerekkoromban nem vonzott, egyetlenegy kísérletem volt, amikor elsőéves gimnazistaként egy kétszemélyes darabot készítettünk el. Az akadémiára várnom kellett egy évet, mivel nem nyílt magyar nyelvű osztály abban az évben, amikor felvételiztem volna. Hogy ne múljon fölöslegesen az idő, elmentem katonának, és ott rengeteget olvastam, készültem a színművészetire. Úgy gondoltam, hogy elintézem előbb a szükséges rosszat. Édesapám színész volt, illetve rendező a rádióban és a televízióban, de nem az ő hatására választottam ezt a pályát. Visszatekintve vannak szép emlékek, de nem ez volt a döntő.

* Mi az, ami a középiskoláig nagyon érdekelt, miben láttad a jövőt?

— A pszichológia vonzott a legjobban, de amikor elmentem Belgrádba, hogy megnézzem az egyetemet, teljesen kiábrándultam a városból, és abban a pillanatban tudtam, hogy én ott nem tudnék négy évet eltölteni. Újvidéken akkor még nem nyílt ez a szak, így lemondtam a pszichológiáról.

* Hogyan élted meg az akadémiai éveket?

— Gyönyörű volt mind a négy év, és szerintem ma is ilyen. A szó legszorosabb értelmében éjjel-nappal bent vagy, rengeteget kell dolgozni magadon és a többiekkel. Majdnem zűr lett abból, amikor Harag György rendezte az Újvidéki Színházban a Cseresznyéskertet, és az előadások helyett állandóan a próbákon voltam. Az volt a szerencse, hogy ő naponta három órát próbált, és ennek ellenére harminc nap alatt elkészítette az előadást. Az akadémián kevés ember van összezárva egy kis térben, és óhatatlanul is összetartanak. Mi nyolcan indultunk el Pataki László osztályvezető tanár kezei alatt, és öten fejeztük be, de ebből csak hárman maradtunk a pályán. Akkoriban sem volt könnyebb elhelyezkedni, hiszen nem létezett még a Kosztolányi Dezső Színház és a Zentai Kamaraszínház. Egy évet vártam, és 1984-ben lettem az Újvidéki Színház társulatának tagja. Aztán jött a háború, mely egy komolytalan dolog volt.

* Gondolom, nehezen lehetett életben tartani a kultúrát a háború alatt.

— Nehéz, de a Tanyaszínház erre a legjobb ellenpélda, hiszen ez volt az egyetlen intézményszerűség, mely azt mondta, hogy még a bombázást is túléli, és nem is szűnt meg. Igaz, hogy csak zárt térben játszhattak, de akkor is felülírták a háborút. Szerintem ilyenkor az emberek még inkább összefognak, és elérik azt, amit akarnak. Persze rengeteget ártott a háború, két-három generáció elköltözött Magyarországra, amikor elkezdték kézbesíteni a behívókat, senki sem akart katona lenni. Ennek hozadékaként öten maradtunk az Újvidéki Színházban, és úgy kellett végigcsinálni néhány évet, mire jött az utánpótlás.

Szilágyi Nándor (Kovács Attila felvétele)

* Közel hetven bemutatód volt az Újvidéki Színházban, és 1999-ben jöttél át a szabadkai Népszínház Magyar Társulatához. Miért?

— Igen, és hihetetlen volt, hogy nemcsak a társulatot fogta össze a háború, hanem az egész várost is. Zárt ajtók mögött, a kocsmákban folytak a társalgások, a másik fontos helyszín pedig a központi tér volt. Furcsa volt újra egy olyan városban sétálni, amelyet ismertem, de nem így emlékeztem rá. Kerestem az ismerős arcokat. Azért jöttem Szabadkára, mert kezdett nekem nagy lenni Újvidék, vágytam vissza Szabadkára, és akkoriban állt össze a társulat Kovács Frigyes vezetősége alatt. Sokkal jobban érzem itt magam, mint ahogyan Újvidéken érezném. Nagyon szeretem a szabadkai társulatot, csodálatosak a fiatalok is, akik hozzánk érkeznek.

* Melyek voltak a legkedvesebb szerepeid?

— Újvidéken nagyon szerettem az Egerek és emberek című előadás Lennie-jét, Szabadkán Estragon volt a személyes kedvencem a Godot-ra várva című darabból, de sok alakítás közel állt hozzám, jól éreztem magam bennük. Soha nem voltak és most sincsenek álomszerepeim.

* Tudom rólad, hogy könnyen instruálható színész vagy. Ez a pályád elején is így volt?

— Természetesen én is lázadtam, de én az a fajta színész vagyok, akinek kell a rendező. Próbálkoztam rendezéssel is, amikor a Színes Szilánkok Diákszínpaddal dolgoztam, de rájöttem, hogy én nem erre születtem. Egyszerűen nem tudok rendezőként gondolkodni. Nagyon szerettem például Harag Györggyel vagy Hernyák Györggyel dolgozni, de szerencsés vagyok, mivel főleg az utóbbi időben sok kiváló rendezővel működhettünk együtt.

* Egy nagyon közkedvelt előadásban, a Halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) című darabban te játszottad a beteg és megkeseredett apát. Ez egy fontos előadás volt, mellyel könnyen tudott azonosulni a néző, és egyúttal társadalomkritika is szivárgott az előadásból. Fontosnak tartod, hogy egy színdarabnak legyen üzenete?

— Akarva-akaratlanul, de minden előadásnak van üzenete. Én olyan néző vagyok, aki végtelenül át tudja élni a színpadi játékot, egészen más érzetet ad, mint a mozi vagy a film. Szerettem ezt az előadást és a szerepet is, hiszen ötvenöt éves koromban játszottam, amikor már azért észreveszi magán az ember, hogy múlnak az évek, és érzi a halál közelségét. Ez egy borzasztó és ijesztő állapot. Rengeteg borzasztó, ám mégis szép dolog létezik főleg az irodalom és a film világában. Az egyik kedvencem Tarkovszkij Andrej Rubljovja, mely fájdalmasan szép, és mindig libabőrös vagyok tőle.

* Jelenleg a Tesztoszteron című előadás próbafolyamata zajlik, utána pedig a Sógornőkben láthatunk majd, méghozzá női szerepben. Ezt hogy éled meg?

— Örülök, hogy Parti Nagy Lajos szövegével dolgozunk. Még csak egyszer alakítottam női szerepet, azt is csak kabaréból, amikor lekoppintottuk a Három nővért. A leginkább az érdekel, hogy milyen lesz kilenc nővel dolgozni egyedüli férfiként. A Fekete Péterben díszlettervezőként vettem részt, és mivel más volt a feladatom, mint a színészeké, nem éreztem magam társulattagnak. Nagyon érdekes helyzetek ezek, mert most például ugyanúgy játszom, mint a többiek, de nekem a másik nem bőrébe kell bújnom.

* Több színdarabnak te voltál a díszlettervezője. Ez hogy jött az életedbe?

— Ez a bombázások idejéhez köthető, amikor csak a szirénázás szünetelése alatt tudtunk játszani, és gyakran kevés pénzből kellett díszletet teremteni. Mindig is járkáltam fel a padlásra, szerettem feltérképezni és tudni, hogy hogyan működik a színházi technika, látni, hogy miben is dolgozom, sokat voltam rendezőasszisztens, akinek a dolgok mögé kell látni, és úgy alakult, hogy ezzel is elkezdtem foglalkozni.

* Melyik díszletedre vagy a legbüszkébb?

— Nagyon szerettem a Szomorú vasárnap díszletét. Győzködtem a rendezőt, Kovács Frigyest, hogy ne egy kocsma legyen a díszlet, és nagyon örülök, hogy ez megvalósult.

* Rengeteg filmben láthattunk már. Bicskei Zoltán több alkotásában is szerepeltél.

— Bicskei Zolival mi körülbelül negyvenöt éve ismerjük egymást, a jazz szeretete is összeköt bennünket, és nagyon szeretem a filmvilágát. Az újvidéki éveimben sokat szerepeltem színészként a televíziós műsorokban, és asszisztensként is tevékenykedtem. Gyakran járok castingokra, és igyekszem ott mindig magamat adni. A Bicskei által rendezett Álom hava egy több mint tíz évig húzódó munka volt, melyet nem adtunk fel, és hála istennek megszületett ez a remek film. Közel áll hozzám Zoli képi világa, és teljesen beleszerettem a kanizsai járásba, a pusztába, amikor a Nagyapáti Kukac Péterről szóló filmet készítettük. Hihetetlen nyugalmat áraszt az a vidék.

* Hamarosan nyugdíjba vonulsz. Várod, vannak terveid?

— Nem várom, igyekszem kiutat találni, de ha szükség lesz rám valamelyik előadásban, akkor úgyis hívnak. Talán több időm lesz a feleségemmel lenni, horgászni, kertészkedni, de szeretnék minél többet dolgozni, a színészettel foglalkozni.