Mire a gimnázium végéhez értem, haszontalan elutasításaim elhalványultak, s egyre konkrétabban körvonalazódott bennem az a kép, amit néhány év múlva a tükörbe nézve látni szerettem volna. Hogy valahogy olyan legyek, mint most. Valahogy így képzeltem/képzelek el egy, a szakma szépségeit ízlelgető újságírót.

Pedig az indulás nem volt könnyű, az effajta utakat nem szokás előre kikövezni, és az útvesztőkben néha már csak a csillagok segítenek eligazodni. Igazságtalannak éreztem, hogy még húszéves sem voltam, de máris olyan döntést kellett meghoznom, ami az egész elkövetkező életemet meghatározza. Mi van, ha rosszul döntök? Mi van, ha félúton meggondolom magam; rájövök, hogy szakmát tévesztettem; hogy nem is ezt akarom csinálni? Úgy éreztem, hatalmas súly ereszkedik fölém, és túl sok elvárásnak kell megfelelnem ahhoz, hogy ne szakadjon rám. Szorongató érzés, ma sem vagyok biztos benne, hogy végleg elmúlt.

A szerencsésebbek persze már jó előre kigondolták a választ a „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdésre, és nagyon céltudatosan dolgoztak azért, hogy elképzelésük valóra váljon. Őket nem kellett félteni. Elég erősek voltak ahhoz, hogy amit elterveztek, azt véghez is vigyék. Ma sincsen ez másképp. Éppen ezért amikor ezeket a sorokat írom, azokra a középiskolásokra gondolok, akik akkori önmagamhoz hasonlóan félnek a rossz döntésektől, és talán akadnak majd olyanok, akiknek jelent valamit ez a néhány sor.

Azt gondolom, az egyetem elsődleges feladata nem feltétlenül az ember pályájának meghatározása kell hogy legyen. Ne értsetek félre, nem az oktatás, a szakmaiság ellen beszélek. Tudjuk, tudom, hogy ez fontos. Eddigi tanulmányaim során azonban rá kellett jönnöm: ennél sokkal fontosabb, hogy a felsőoktatás a hallgató személyiségfejlődésére hasson.

Az általános iskolában már az első napon hazalógtam a suliból, és ezt a szokásomat egészen a középiskola végéig megtartottam — ma már tudom, hiba volt. Csak akkor szerettem meg az iskolát, amikor egyetemre kerültem, ott ugyanis egyszerre teljesen megváltozott az intézményes oktatásról alkotott fogalmam. Olyan mértékű tudásszomjat kezdtem érezni magamban, amit alig győztem csillapítani. Tanultam, dolgoztam, önkéntes munkát vállaltam, szinte nem volt nap, hogy ne fordultam volna meg egy-egy rendezvényen. Úgy éreztem, kitárult előttem a világ. Nyitottságomnak köszönhetően olyan értékes embereket ismertem meg, akik gazdagabbá tették mindennapjaimat; olyan művelődési eseményekre jártam el, amelyek révén mindennap egy kicsit más ember lettem; kalandvágyam enyhítésére minden alkalmat megragadtam, hogy utazzak.

A lehetőségeket — bármilyen közhelyesen hangzik is ez a kijelentés — mi magunk teremtjük meg. Valóban rajtad múlik, hogy mihez kezdesz a képességeiddel, ahogyan az is, hogy a koleszban éled-e le egyetemistaéveidet, vagy tevékeny leszel, és akkor is részt veszel a történésekben, ha elsőre nem úgy tűnik, hogy hasznodra válhatnak. Hiszen ezek a legértékesebb tapasztalatok, amelyekből megérezheted, helyes-e az út, amelyen jársz. És ha úgy érzed, választásod elhamarkodott volt, akkor átképzéssel, másoddiplomával még mindig közelebb kerülhetsz vágyaid eléréséhez. A legfontosabb az, hogy szeresd, amit csinálsz. Vagy azt csináld, amit szeretsz? Teljesen mindegy. Egyszerűen jó, ha felkészülsz: a kikövezetlen út félelmetes. De ha elsötétül is körülötted a világ, ne ijedj meg. A csillagok a sötétben ragyognak igazán.