A csata meg a háború
Perisity Irma
2021.05.07.
LXXVI. évf. 17. szám
A csata meg a háború

Középkorú úriember vár a megbeszélt helyen és időpontban. Már a telefonos bemutatkozás alkalmával hangsúlyozta, szeretne semleges terepen találkozni. Szerinte egy pad a még csöndes palicsi parkban ideális hely arra, hogy őszintén kitárulkozzon — olyan környezetben, amely semmiben sem emlékeztet a történtek igazi színhelyére. Hogy miért volt ez számára ennyire fontos, arra nem mindennapi története ad választ.

— Azt hiszem, már egészen helyrerázódtam, és ezért kértem, hogy hallgassa meg életem történetét — mondja közvetlenül, mintha csak régi ismerősével társalogna. — Félek, hogy a mondanivalómból folytatásos regényt is lehetne írni, ezért igyekszem csak a lényegről mesélni. Az édesanyám nagyon korán meghalt, hároméves voltam. Nem tudom, hogy ennek van-e jelentősége, és hihető-e, de anyám temetésének egyik pillanata örök időkre az emlékezetembe vésődött. Sok egyéb már kitörlődött, jószerével néha még a közelmúltbeli dolgok is kihullanak az emlékeim jegyzékéből, de ez a kép, pontosabban az ütemes kalapácsolás a fülemben cseng, főleg akkor, ha szomorú, tanácstalan vagyok. Lehunyom a szemem, és néhány pillanat múlva már hallom, ahogy két, fekete öltönyös férfi szöget ver a koporsóba, melyben anya alszik. Kiabálni akarok, hogy ne szögezzék le, mert nem tud kijönni, ha felébred, de ilyenkor magamhoz térek, és meggyújtok egy gyertyát.

Apám sokáig nem nősült újra. A szomszédban élt az anyai nagymama, így hát volt, aki segítsen a gyermeknevelésben. Néhány alkalommal jött új asszony a házba, de gyorsan el is tűntek, egy sem felelt meg a követelményeknek. A szakközépiskola befejezése után azonnal jelentkeztem katonának, és mire leszereltem, apám megnősült. Elvett egy özvegyasszonyt, akinek volt egy tízéves lánya. Vad természetű, elkényeztetett gyerek volt, akivel az anyja nem nagyon tudott mit kezdeni. Az elképzelése szerint akarta nevelni, de a lány ellenállt az anyjának. Nem tudom, miért, én sajnáltam a kislányt, és sokat foglalkoztam vele, de az anyjával nem találtam a közös nyelvet, így kiváltam a családból, kibéreltem egy kis lakást, és csak időnként mentem haza. A lány, ahogy nőtt, egyre többet tartózkodott nálam. Igazi bátyjának tartott, mindig őszinte volt hozzám. Harmadikos gimisként esett teherbe, és az anyja hisztizése meg apám tartózkodó ellenkezése dacára megszülte a lányát. Csodálatos baba volt, és hihetetlenül gyorsan fejlődött. Ildi, a „húgom” görcsösen ragaszkodott a lányához, és azt sem kérte az apától, hogy ismerje el a kicsit, így a kislánynak nem volt alkalma megismerni az apját.

Ildi dolgozott, nem akart az anyjáék terhére lenni. Ilyenkor én vigyáztam a kislányra, ha volt időm. Úgy a szívemhez nőtt, mintha a gyerekem lett volna. Iskolába indult, amikor Ildi elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét. Arra kért, vigyázzak a lányára, amíg meg nem szilárdítja kint a helyzetét, akkor érte jön. Nem akarta az anyjára hagyni, így lett Ildi lánya az én lányom. Hihetetlenül jó kapcsolatunk volt. A gyerek olyan értelmes volt, hogy sokszor szinte megijedtem a felnőttes, érett válaszaitól. Aztán, amikor apám meghalt, a felesége kérte, hogy adjam neki az unokáját. A kislány persze hallani sem akart arról, hogy elváljunk. És per lett a dologból. Az első meghallgatásra kellett volna menni, amikor hírt kaptam, hogy Ildi egy közúti balesetben szerencsétlenül járt. És ez a tény kulcsfontosságú volt a bírósági döntés meghozatalában. A nagymamájának ítélték a kislányt, hiszen én nem voltam a rokona. A kislány hisztériásan ellenkezett, hogy elköltözzön tőlem. Nem tudom megmondani, ő vagy én voltunk-e jobban elkeseredve a döntés miatt. Igyekeztem megmagyarázni, hogy olyan helyzet alakult ki, amikor háborúban vagyunk a nagymamával. De az elválás ideiglenes, ez csak egy csata elvesztése, a háború viszont több csatából áll. Mivel abban az időben nem volt állandó munkahelyem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kislányt a nagymamájának ítéljék.

A lány akkor hatodikos volt, visszaesett a tanulásban, a lázadó korszakába lépett — és a csalódottságtól velem sem akart beszélni, ha titokban megvártam az iskola előtt. Aztán, amikor meghallottam, hogy a nagymamája családi gondozásra akarja adni, mert ő férjhez akar menni, a jövendőbelije pedig hallani sem akar a gyerekről, megbolondultam. Elmentem a családhoz, ahol ideiglenes elhelyezésben volt a kislány, és hazavittem. Útközben mindketten sírtunk. Az újabb bírósági tárgyaláson már a kislányt is megkérdezték, kihez akar menni, és ő gondolkodás nélkül kimondta: a bátyjához. A bírónő kérdésére, hogy miért, határozottan mondta: azért, mert a batya és én megnyertük ezt a háborút, nem lesz több csata. Már egy éve vagyunk együtt. Hosszabb ideje van párom, a kislány remekül kijön vele. A múltkor megkérdezte: Batya, mire vársz, arra, hogy Elvira találjon egy másikat? Ne félj, én már leteszteltem, vele nem kell csatát vívni. Ő látta, hogy mi ketten a háborút is meg tudjuk nyerni. Hát most úgy állok, hogy megkérjük Elvira kezét. És amit az isten ád.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..