— Az olvasók majd azt mondják, én egy rigolyás, sokat követelő nő vagyok, azért emelem fel a szavamat az erőszak ellen — kezdi határozottan. — Mert az az igazság, hogy anyagi gondjaim nincsenek, valahogy az életem mindig úgy alakult, hogy „jó” helyre csapódtam. Pedig sohasem volt vezéreszmém az anyagi jólét. De bármit is tettem, az valahogy mindig a visszájára fordult. És ez a jelenség az utóbbi időben biztosan nem azért kapott nagyobb teret a nyilvánosság előtt, mert szenzáció, hanem azért, mert lassan olyan társadalmi jelenséggé válik, amely veszélyezteti a családnak mint a társadalom alapelemének a fennmaradását.

A szüleim egyszerű munkások voltak, az anyám jóval fiatalabb az apámnál. Ketten vagyunk testvérek, van egy tizenhárom évvel idősebb nővérem. Azt hiszem, én véletlenül jöttem a világra, az anyám ugyanis azt hitte, amikor terhes maradt, hogy nála beállt a klimax, és mire kiderült, hogy várandós, már az ötödik hónapban volt. Nekem nem is kellett volna igyekeznem erre a világra, hiszen a szülésnek anyámnál maradandó következményei lettek, és én még iskolába sem jártam, amikor meghalt. Nyugodtan mondhatom, hogy nekem az égvilágon senki sem örült anyámon kívül. Apám szerint ha már tizenhárom év után megjöttem, miért nem lettem fiú, lánya már van, és az életem folyamán mindig ebben a szellemben beszélt velem. Anya halála után, mivel ő dolgozott, és nem volt, aki vigyázzon ránk, behozta a tanyáról a nyolcvanéves anyját, aki olyan fukar, olyan elviselhetetlen volt, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nem engedte, hogy a szendvicshez a kenyeret megkenjük tejföllel vagy margarinnal, szerinte a legolcsóbb felvágotton kívül semmi sem hiányzik a kenyérről. Ha palacsintát sütött, a fejadag három darab volt. Hetente csak egyszer volt szabad fürödni a kádban, mert drága a víz. A középiskola harmadik osztályába jártam, de nyolc óránál tovább nem maradhattam a városban. Ha bármit nem úgy csináltam, ahogy ő elképzelte, szólt apámnak, aki meg sem kérdezte, mi az igazság, csak oldotta le a nadrágszíját, és „nevelt”. Az osztály befejezése után elszöktem hazulról, s egy ismerős fogadott be, aki harmincévesen egyedül élt, törzskönyvezett kutyák tenyésztésével foglalkozott. Nála maradtam, mert azt gondoltam, még a kutyákkal is jobb együtt élni, mint otthon. Eleinte minden rendben volt, tetszett neki, hogy alig tizenkilenc évesen a párja vagyok. De egy idő után a fejemhez vágta, hogy túl sok pénzt költök, a főztöm íztelen, és nem mindig fogadok neki szót! Mindez végül tettlegességig fajult, amiről soha senkinek sem mertem beszélni. De amikor egyszer rám uszította az egyik kutyáját, azt mondtam, ez a vég. Elköltöztem, persze nem haza, mert apám nem fogadott be, hanem az egyik osztálytársnőmhöz.

Munkát kaptam állami helyen, megismerkedtem egy férfival, és néhány hónap után összeházasodtunk. Egy köztiszteletben álló szakember volt, nálam nyolc évvel idősebb. Szültem két gyereket, szépen kerestünk, házat építettünk, kocsit vettünk, kívülről nézve normális életet éltünk. Viszont az anyagi jólétet leszámítva nem sokat kaptam ebben a kapcsolatban. Talán még csak azt, hogy apám is kibékült velem, mert „tisztességessé” váltam — férjhez mentem. De amikor apósom meghalt, anyósom délről hozzánk költözött. Eladta az ottani családi házukat, és mivel a férjem az egyetlen gyereke, a szomszédunkban vett lakást. És élni kezdte velünk a mi életünket. Az égvilágon mindenről volt véleménye, melyet illett is tiszteletben tartani. Engem is próbált „tanítani”, hogyan kell nevelni a gyerekeket, de én nem hagytam magam. S emiatt mindig panaszkodott rám a fiának, aki rendre az anyjának adott igazat. Ha anyósom éppen jelen volt egy házastársi vitánk közben, gúnyos mosollyal adta a következő tanácsot a fiának: apád mindig azt mondta, egy jó pofon többet ér egy félórás veszekedésnél. És a férjem hamar megfogadta ezt a „bölcsességet”. Nem mondom, hogy rendszeresen ver, de megtörténik. Igaz, az utóbbi időben egyre kevesebbszer, mert a fiam a múltkor, amikor a férjem eltörte az orromon a szemüveget, azt mondta az apjának, ha még egyszer megüt engem, elviteti a rendőrséggel. Tudja, nincs értelme, hogy feljelentsem, hiszen nincs hova mennem. És ha per is lesz az ügyből, mit várhatok tőle? Hogy valahol az utcán meggyilkol? Bármit kinézek belőle! Hiszen nálunk ma már a családon belüli erőszak is mindennapos jelenség.

Illusztráció (Pixabay.com)