— Remélem, hogy életutam utolsó szakaszát járom, és úgy gondoltam, beszélnem kellene arról, ami fiatal korom óta kísért — mondja, miközben engem figyel, mintha a jóváhagyásomra várna. — Azt hiszem, ha húsz évvel ezelőtt ültem volna le magával, akkor lett volna eredménye annak, amit el szeretnék mondani. Pedig változtatni kellene a dolgokon. Ha családon belül sincs béke, nyugalom, akkor tényleg minden veszve van. Gyermekkorom óta mindig azt hittem, akinek normális családja van, annak gondtalan az élete, én ugyanis mindössze hároméves voltam, amikor az anyám a húgomat szülte, és a szüléssel kapcsolatos komplikáció az életébe került. Az apám, aki nem volt szent, nem tudott mit csinálni a két pici lánnyal, hiába volt az anyai nagymama a segítségére, aki maga már túl volt a hetvenen, és nehezére esett a két pici gondozása. Így hát apa úgy gondolta, új asszonyt hoz a házba, aki majd kezébe veszi a család gyeplőjét.

Hozott is egy öreglányt, aki hajlandó volt vele megesküdni — azzal a feltétellel, hogy ráíratja a házunk felét. Így történt. Odaköltözött hozzánk, és pokollá vált az életünk. Az asszonynak csak teste volt, de lelke nem. A szülei régen elhaltak, és ő mindig csak magával törődött. Engem meg a húgomat látni sem bírt. Nem dolgozott sehol — a házunk mögött volt egy darab termőföld, azon termesztett kerti veteményeket és nevelt aprójószágot. Apám hazaadta ugyan a fizetését, de valahol mindig lyuk volt a családi költségvetésben, ezért gyakoriak voltak köztük a zajos viták. Az asszony napi rendszerességgel vert bennünket, és állandóan panaszkodott apának, hogy átkozott két lány vagyunk. A húgom még középiskolás volt, amikor elszökött otthonról, és a szomszéd faluban összeállt egy férfival, akivel később meg is esküdtek. Én is középiskolába jártam, és úgy gondoltam, addig nem megyek sehova, amíg be nem fejezem az iskolát, és nem kezdek dolgozni. A diploma megszerzése után mindjárt kaptam állást, és a munkahelyemen ismertem meg a férjemet. Nálam jóval idősebb, csöndes férfi volt, aki sokat mesélt a szerencsétlen gyermekkoráról és arról, hogy normális családi életről álmodik. Megesküdtünk, és mivel volt pénze, vettünk egy kétszobás lakást, berendeztük, és azt hittem, most kezdődik majd a nagybetűs élet. Azt nem tudtam, hogy a férjem alkoholista, de olyan, aki rendszerint otthon — és egyedül — issza magát hülyére. Próbáltam beszélni vele, de azt mondta, túlzok. Velem sosem volt agresszív. Az megtörtént, hogy az ételt edényestül kidobta a csukott ablakon, de hozzám egy ujjal sem nyúlt.

Mérhetetlenül boldog volt, amikor teherbe estem. Én meg voltam győződve arról, hogy a baba miatt majd megváltozik. De nem így lett. A kislányunkról hamar kiderült, hogy angolkóros. A szülést vezető doktornő néhány hónappal később azt mondta nekem, a kislány betegsége a férjem alkoholizmusának a következménye. Persze, ezt sosem mondtam meg a férjemnek, nem akartam ilyen súlyos lelki terhet róni rá. És kimondhatatlanul sokat szenvedtem. Jószerével semmit sem tudtam a gyereknevelésről, de a házaséletről sem sokkal többet, mert erre senki sem tanított. Hihetetlen volt a ragaszkodás köztem és a lányom között. Tudja, az ilyen gyerekek mindig szeretetre éhesek. Hiányolják az érintést, mindig fogta a kezemet. És mindig mosolygott. A testi fejlődése teljesen normális volt, a haját megcsodálták, megtanult járni, beszélt is, de csak mi értettük. Közte és az apja között kialakult egy rendkívül bensőséges kapcsolat. Megünnepeltük a 18. születésnapját, és másnap vittünk a tortából a doktor néninek, aki levezette a szülést. Persze, jött a férjem is. A doktornő meglepődött, hogy józan, és inkább tréfának szánva kérdezte: Nem lehetett volna ezt megtenni tizenkilenc évvel ezelőtt? A lánya most talán már egyetemre iratkozna. A férjem semmit sem szólt, fogta a sapkáját, és kiment a váróterembe. Hazáig hallgatott, de ahogy bementünk, megkérdezte: én vagyok a bűnös a betegségéért? Csak bólintottam, nem tudtam hangosan kimondani. A férjem azon az éjszakán a garázsban fejbe lőtte magát. Két év múlva ugyanazon a napon halt meg a lányom. Amióta nyugdíjas vagyok, egy civil szervezetben tevékenykedem. És előadást tartok olyan szülőknek, akiknek fogyatékos gyermekük van. Mert az ilyen gyerekek is a mi gyerekeink. És nem az ő vétkük, hogy így jöttek a világra.