Három újságírócsaládot szólítottam meg: az egyikből az apát, a másikból az anyát, a harmadikból a legidősebb gyermeket: milyen az ő IGEN-je a családra és a családban?

Loboda Árpád, a Pannon Televízió fő- és felelősszerkesztő-helyettese:

— Mi újságíróként nagyon flexibilis munkaidővel dolgozunk, viszont amióta családom van, átértékeltem a dolgokat. Családközpontú ember lettem, megvan a munkaidőm, melyben képességeim legjavát próbálom nyújtani, utána pedig megyek haza a kislányomhoz, aki nekem most a legdrágább. Az életemet ő tölti ki, minden egyes kis hiányt, melyet eddig éreztem. Mivel a feleségem iskolában dolgozik, az ő munkaideje is változó. Vannak napok, amikor reggel elviszem a kislányt a nagyihoz, és utána csak este hozom haza, mert egyikünk sincs otthon — az a kis idő, amelyet együtt tudunk tölteni, számomra a legbecsesebb. Nem éreztem úgy másfél évvel ezelőtt sem, hogy kevesebb volnék, de hogy mennyivel több az ember, azt csak most érzem, és ezt el nem cserélném semmiért sem. Próbálom ellátni azokat a feladatokat, amelyek úgyszólván egy apának a dolgai, viszont azt is elvégzem, ami a többség szerint nem egy apára hárul, például fürdetés után bemegyek a konyhába, és éjfélig főzőcskézek. Pelenkázom, fürdetem, viszem ide-oda a lányom, lehet, hogy egy kissé apásabb lesz, de ez engem abszolút nem zavar. Változik a felfogás, hogy mi az, ami az anya, az apa dolga, szerintem ilyen nincs. Van szép házunk, nem szenvedünk szükséget semmiben, így a karriert nem hajszolom, túl sokat kellene áldozni abból, ami a családot jelenti, ahhoz, hogy csak egy picikét előrébb lépjünk. Számomra sokkal fontosabb, amikor hazamegyek, és a kislányom azt mondja, apa, apa. Amikor kiveszem reggel álmosan a kiságyból, és ráhajtja a fejét a vállamra, akkor nagyon nem akarok bejönni dolgozni. A feleségem pedig a társam, aki biztat, ha rossz napom van, aki ha felfúrok három kapcsolót, azt mondja, nagyon ügyes vagy. Ő az, aki az esti hajrá után kitölt nekem egy pohár italt, aki megfogja a kezem, amikor gyenge vagyok, bátorít, amikor bizonytalan vagyok. A férfinak is van lelke, melyet néha egy kicsit pátyolni kell. Ő az én társam, akivel tizenkét éve kézen fogva együtt megyünk az életben, és most bevettünk egy kislányt közébünk.

Loboda Árpád és családja

Bíró Tímea, a Hét Nap újságírója:

— Mivel csonka családban nőttem fel, ezért mindig kiemelten fontos volt számomra, hogy egyszer olyan teljességet éljek meg felnőttként, amelyet gyermekként valamilyen szinten nélkülöznöm kellett. Nem régóta vagyok édesanya, és azóta vált számomra igazán fontossá a család fogalma. Korábban is szerettem másról gondoskodni, kedveskedni, a házimunka bizonyos részeit igazán élvezem, így nem esik nehezemre az anyaság. Természetesen vannak nehezebb órák, napok, de az a melegség, amely a családunkból árad, mindent felülír. Amióta szülő vagyok, nagy szelektálást kellett végeznem, mert sokkal ügyesebben kell logisztikázni az idővel, tudatosan megválogatom, hogy kire és mire szánom a szabad perceimet, mert kell az energia, a mosoly az otthoniakra. Természetesen jólesik néha mással foglalkozni, egy kicsit mindent letenni, de egy idő után hiányozni kezdenek a legényeim. Nem érzem áldozathozatalnak vagy kényszernek azt a felelősséget, amelyet egy édesanya visz magával mindennap. A fejlődésre és az örömszerzésre koncentrálok, hogy a férjem sose bánja meg, hogy engem vett el feleségül, a kisfiam gyermekkora pedig sok szépséget hordozzon magában. Szeretném, ha mindent meg tudnék tenni annak érdekében, hogy egy harmóniában gazdag otthonunk legyen az év minden napján, ahova jó hazatérni, ahol feltöltődik az ember. Néha engem is meglátogat a kimerültség, de mindig annál az érzésnél kötök ki, hogy sosem voltam ennyire teljes, ennyire egész ember, mint amióta szülő vagyok. Ismét ünnep lett a Mikulás, a Luca, és izgalmas folyamat egy-egy új szokást, hagyományt megteremteni az életünkben. Az eddigi életem legvastagabb IGEN-je az anyaság, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sose aludjon ki bennünk a fény, mert szükségünk van egymásra. A békében élő családok a jó társadalom alapkövei. 

Bíró Timi és családja (Mrvelj Emese fotója)

Zakinszky Regina, Zakinszky Toma Viktória egyetemi tanár és Zakinszky Márk, a Vajdasági RTV újságírója legidősebb gyermeke:

— Kicsi koromban mindig úgy éreztem, hogy a mi családunk tökéletes. Az összes nagyszülőm élt, még mindkét dédim is, úgy láttam, hogy a szüleim kapcsolata is nagyon jó, szerettük egymást a testvéreimmel. A családom fontosabb volt, mint a barátok. Most, hogy egyre idősebb leszek, lassan elkezdem a saját utamat járni. Nagyon hálás vagyok mindenért, amit otthon kaptam. Nem is tudnám soha elmondani vagy leírni, hogy milyen nagy értékek ezek. Mégis, nem akarok görcsösen ragaszkodni a családomhoz, mert szerintem ha valóban szeretjük egymást, akkor nem az a lényeg, hogy mindenáron összetartsuk a családot, hanem az, hogy amikor valamelyikünknek szüksége van segítségre vagy arra, hogy valaki meghallgassa, akkor ott legyünk egymásnak. Ez az, ami megmutatja az igazi szeretetet, nem az, hogy minden karácsonykor összejön az egész család vagy a rokonság. Ez persze nagyon szép dolog, de sokan csak azért csinálják, mert így szokás, és nem azért, mert jól érzik magukat együtt. Ez a jelenség valamilyen szinten a mi családunkban is megfigyelhető. Minél idősebb lettem, annál inkább lekerült a szememről a lepel, mely sokáig úgy láttatta velem a családunkat, mint valamilyen tökéletes dolgot. A testvéreimet nagyon szeretem, kicsi korunkban sokat verekedtünk és veszekedtünk, persze mindig kibékültünk, azután minél idősebb lettem, átalakult a hozzájuk való viszonyulásom. Azt hiszem, most már inkább olyan nagytestvéres lettem. Egy ideje már szinte mindent meg tudok nekik bocsátani, nem tudok haragudni rájuk. Mindig azt kívánom, hogy nekik jobb és könnyebb legyen, mint nekem. Viszont úgy érzem, hogy talán nem is ismerem őket igazán. Főleg az öcsémért aggódom, mert ő egyáltalán nem olyan, mint én. Nekem ha valami bajom van, akkor azt biztosan elpanaszolom valakinek, vagy legalább leírom, általában mindig kimondom, ami bánt, de úgy érzem, hogy Márki senkinek sem beszél a gondjairól, azt mondta néhányszor, hogy még velem tud a legjobban beszélgetni, de képzelem, akkor hogyan beszélget másokkal?! Focizik, és szinte ez az élete, ami nem lenne baj, de szerintem túl komolyan veszi ahhoz képest, hogy még csak tizenkét éves. Emit, a húgomat nem féltem annyira, ő teljesen másmilyen személyiség, sokáig nagyon sokat veszekedtem vele, mert úgy éreztem, nagyon keményfejű, de ahogy egyre idősebb lett, rájöttem, hogy csodálatos kislány, és már kiegyensúlyozottabban tudom kezelni a kapcsolatunkat. A két nagytatám és a két dédim halála is közrejátszott abban, hogy kilépjek a rózsaszín felhőből, és rájöjjek, hogy az élet nem tökéletes, még a mi családunk sem az. Egyensúlyozunk, sodródunk az árral, valami jól sikerül, valami nem. Az a lényeg a családdal kapcsolatban, hogy mindig őszinték legyünk egymáshoz, mert ha szemet hunyunk a problémák felett, azzal nem segítünk, csak még rosszabb lesz.

Zakinszky Regina és családja