home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A borravaló csúfneve
Perisity Irma
2022.04.08.
LXXVII. évf. 13. szám
A borravaló csúfneve

A minap hallottam a hírt, hogy a felesége is meghalt. Futólag ismertem a családot, jóravaló, tiszteletet érdemlő emberek, akikről sosem mondtak semmi rosszat. Annyit tudtam, hogy a családtagok egymás után haltak meg, de közelebbről nem ismertem sorsukat. Egészen addig, amíg a gyászoló férj nem kért meg, hogy hallgassam meg történetét.

— Már nem maradt senki, akinek kiönthetném a lelkemet, de az olvasók talán tanulhatnak belőle — mondja elgondolkodva. — Tanulhatnak? Talán nem is ez a megfelelő szó, mely a családom sorsát megpecsételte, az ugyanis általános társadalmi jelenség, melyet mindenki ismer és elítél, mégis a fénykorát éli. Szakács voltam, aki a nagyobb kereset reményében bejárta nemcsak a Nagy-Jugoszláviát, hanem a környékét is. Sokszor úgy éreztem: révbe értem, de ilyenkor mindig lecsapott ránk valamilyen szerencsétlenség — és kezdhettem elölről.

Jól szituált parasztcsaládból származom. A 15 hold föld megmunkálása apám feladata volt, anyám a háztartást vezette, és nevelt engem meg az öt évvel fiatalabb öcsémet. Jól éltünk. A miénk volt a környéken az első emeletes ház, apám vette meg a faluban az első színes tévét. Autót nem akart, szerinte az autózás kihívás a sors ellen, pedig az öcsém állandóan ezért könyörgött. Én sokkal nyugodtabb természetű voltam, szorgalmasabb, nagyobb felelősségérzettel, de ezt apám nem becsülte túlzottan. Neki sokkal jobban imponált az öcsém kicsit vad természete. Apám véleménye az volt, hogy mindkettőnknek tisztességes szakmát kell választania, jó, ha van a háttérben föld is, de a rendszeres havi fizetés a biztos megélhetés forrása. Így lettem szakács. Az öcsém továbbtanult, műszaki egyetemre iratkozott, de azt hiszem, inkább csak azért, hogy felnézzenek rá a falubeliek. A vizsgákat döcögve vagy sehogy sem tette le. Addig könyörgött apának, amíg végül kapott egy nagy motorkerékpárt, és ettől az öcsém valósággal megtáltosodott. A környéken szinte majdnem mindenki ismerte a nyaktörő mutatványairól. Én befejeztem a középiskolát, munkába álltam, kitöltöttem a katonaságot, megnősültem, de az öcsém még mindig másodéves egyetemista volt. Nem volt rossz gyerek, de imádta az életet, mindig hiányzott neki az adrenalin, mindannyian féltettük. Nem hiába. Megszületett az első lányom, amikor az öcsém belefutott egy kivilágítatlan pótkocsis traktorba, és a helyszínen meghalt.

Apám ez után szívinfarktust kapott. Rohantam vele mindenhová, és először találkoztam a jelenséggel, hogy a kórházban szinte nyilvánosan közölték velem, tiszteletdíjat kérnek. A vendéglátóiparban is ismert a borravaló fogalma, de ott tudjuk, miért kapjuk — és sosem kérjük! Nem volt annyi pénzünk, amennyit szégyenkezés nélkül adhattunk volna az orvosnak, hát apám tudtán kívül eladtunk egy darab földet. Néhány hónap alatt felépült, de két nappal az után, hogy értesült a föld eladásáról, felakasztotta magát. A halála tönkretette anyámat, nem volt, aki a megmaradt földet munkálja, vezesse a gazdaságot, gondoskodjon mindenről. Egy év múlva anya csöndesen apa után ment. Én sosem ragaszkodtam a földhöz, imádtam a szakmámat, és megtaláltam a módját, hogy a családomról gondoskodjak. Megszületett a fiam, majd két év múlva a fiatalabb lányom. Lassan találnom kellett a közelben egy olyan munkahelyet, ahol elég jól lehet keresni. A családi gazdaságot bérbe adtam, a többiről én gondoskodtam. Féltő szeretettel vigyáztam a családra, a fiam akkor szerezte meg a közgazdasági karon az oklevelet, amikor megkezdődött az ország széthullása. Álmaimban fényes jövőt szántam neki, meg voltam győződve róla, hogy ő viszi majd tovább a család nevét.

De csakhamar behívták tartalékosnak, nem tudtam kimenteni az országból. Alig volt egy hónapig a Kopácsi-réten, amikor fejsérülést szenvedett, és azonnal Belgrádba szállították. De a felépüléséhez nem sok reményt fűztek. Ő volt a feleségem kedvence, aki szinte magánkívül kérte, mentsem meg a fiunkat. Sehol sem biztattak, pedig bárhová mentem, először mindig a borítékot tettem az orvos zsebébe, és csak akkor mondtam, mi járatban vagyok. Végül az egyik ismerős orvos mondta: Miki, pénz kell, nem könyörgés. Én kétségbeesve mondtam, hogy bárhová megyek, mindenhol kenegetek, mire ő azt válaszolta: nem kenegetni, itt KENNI kell. Hát kentem! Ráment a megöröklött föld és a megtakarított pénzünk. Amikor a fiam meghalt, alig tudtam összeszedni a temetési költségeket. A feleségem ideg-összeroppanást kapott. Szerinte azért temettük el a fiunkat, mert nem volt elég pénzem borravalóra. Mondtam neki, hogy ez nem borravaló, nem néhány visszajáró dinár, mire ő azt mondta, az orvosok biztosan kitalálták a borravalójuk nevét, úgy lett belőle „kenés”. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy az ő gyógyítására már annyi lehetőségem sem volt, hogy „kenegessek”. Eltemettük, és én itt maradtam a két lánnyal, akik közül az idősebb az anyja halála óta egyetlen szót sem ejtett ki. A fiatalabb még teszi a dolgát, de tőlem kérdezi: apa, mit vétettünk mi az égnek?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..