Szalai Attila felvétele

- Régóta vágyódtam Szabadkára. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek köztetek, nagyon szeretlek benneteket - üdvözölte meghatódva a Városi Könyvtár olvasótermét dugig megtöltő közönségét a kiváló szellemi frissességnek örvendő 94 éves költő, huszadik századi líránk élő klasszikusa, aki feleségének, Faludy--Kovács Fannynak a kíséretében érkezett hozzánk Budapestről a Shalom Polgári Szervezet meghívására. Hatalmas népszerűségét, műveinek időállóságát bizonyítja a 35 irodalmi est is, melynek az idén eddig vendége volt. Költői alapállását, hangvételét már Villon balladáinak a 37-ben megjelentetett, s óriási sikert aratott átköltésével megadta, amikor így fogalmazott: ,,Én nem lettem szolga, úr, se polgár s így maradtam magamnak egyedül. Ezek a sorai is sokat mondanak róla: ,,...rágalmazni, rúgni,/ lecsukni, szidni, verni/ tudtak, de megalázni/ nem tudott soha senki,/ ...bár tévedtem sokszor,/ de helytálltam a bajban,/ s nem élt a földön ember,/ kinek én talpat nyaltam.(Noteszlapok, Toronto, 1974) Huszonkét éve utazom, írja másutt, de se ,,a szadista Kelet, se ,,a mazochista Nyugat nem tetszik neki, Magyarország sem különösebben, ahonnan időről időre menekülni kénytelen, mégis vissza-visszatér, mert ,,nem tartanék hazámnak, ha sodronyként nem kötne ide minden hangszálam.
Természetesen külön interjút szerettünk volna kérni Faludy Györgytől a Hét Nap olvasói számára, csakhogy az irodalmi est utáni dedikáció a rengeteg hódoló gyűrűjében az éjjeli órákig elhúzódott, s a jelen levő újságírók csupán néhány kérdést intézhettek a Mesterhez. Az ezekre adott válaszokat és a Hózsa Éva egyetemi docens által vezetett beszélgetést viszont az alábbiakban dióhéjban közöljük.
* A Faludy-opusban a beszélgetés fontos szerepet játszik. Kik voltak azok az emberek, akikkel találkozott és szívesen beszélgetett?
- A vers, amit írok, s a próza is, mind kevés, nem elég ahhoz, hogy elérjen az emberekhez. Beszélgettem sok jeles emberrel, pl. De Gaulle-lal, a francia és az angol miniszterelnökökkel, de igazán persze a magyar írók nőttek hozzám. A szabadkai születésű Kosztolányi Dezsővel csak egyszer volt alkalmam találkozni, meghívott a lakására, és hosszan beszélgettünk. Panaszkodott. Azt mondta, szeretne erotikus verseket írni, de nincs rá módja. Mert kirúgják a Pesti Hírlaptól. Magyarországon 1934-ben erotikáról beszélni nem volt szabad. A Pesti Hírlapnál keresi a kenyerét, mondta, mivel a könyvkiadás egészen csekély jövedelemmel jár. De ne búsongjak ezért, ő szereti nagyon az életet. S nem ér semmit az élet, ha nem a boldogságot keresi és próbálja megtalálni az ember. Neki, ha pillanatokra is, de sikerült megtalálnia. Magam is így voltam ezzel. Recsken, ahol napi 1200-1300 kalória élelem mellett kőtörést kellett végezni, és nem kapott hírt az ember a családjáról, amikor ötkor keltünk és este nyolckor vonultunk be a táborba, egyszer sötétzárkába csuktak, ahol csak a kulcslyukon ért el hozzám egy kis fénysugár, eléje álltam, kinyitottam az ingemet, s elképzeltem, hogy Szamoán vagy Tahitin vagyok... A sötétzárkában napi 400-500 kalóriát kaptam, ezért nemsokára elpatkolhattam volna. Egy napon aztán azt látom, hogy a csajkám alján ott egy jókora szalonna... Aki küldte, mint később megtudtam, az itteni debellácsi születésű Sípos Domi rab volt, a szakács, mészároslegény. Megmentette az életemet. Egyike volt ő annak a 12 embernek, akik esténként a szalmazsákom köré gyülekeztek. Mellette ott ült egy őrgróf. Nagy szó volt ez akkor, hogy sikerült összebékítenem az embereket, egy ország voltunk ismét, mert Magyarországnak folyton az volt a szerencsétlensége, hogy mindig két párt ette és gyilkolta egymást: kurucok és labancok, Deák hívei és ellenfelei, Kossuth, Széchenyi hívei és ellenfelei stb. Recsken is ez volt: akiket 46-ban csuktak le, azok nem beszéltek a 47-ben bebörtönzöttekkel, mert árulónak tartották őket.
Mint elmondta, Karinthyt is jól ismerte, gyakran találkozott vele, kávéházi asztalához engedett mindenkit, aki találkozni akart vele, ő volt a mókamester, Kosztolányival, legjobb barátjával számos tréfát, nyelvi játékot eszeltek ki a társaság mulattatására. Egyszer azt látja, mondja, az Oktogonon, hogy a 6-os villamos második kocsijában mindenki röhög. ,,Rögtön tudtam, hogy Karinthy van ott, fölszálltam én is. Karinthy a kocsi közepén állt, és mulattatta a társaságot. Nézd ezt az újságcímet, mondta: Római fővezér sírját találták meg Aquincumban. Olvasd fordítva: Rézevő fia, Mór!
* A Viharos évszázad c. verseskötetében megpróbálta megírni a XX. század történetét...
-- Az évszázad illatát, hangulatát próbáltam megragadni ebben. Nagy évszázad volt ez, rengeteg találmánnyal, de nem volt meghatározva az, hogy hova fejlődünk. Néhány hónappal ezelőtt jártam New Yorkban, ahol, amióta otthagytam, 10 000 ház épült, harmincemeletesek, az emberek háromszor-négyszer annyit keresnek, mint Magyarországon, de mi a célja az egésznek? Az egyetlen cél az, hogy meggazdagodjanak. Nem a tisztább, erkölcsösebb élet, nem a szebb, a jobb irodalom, nem a jobban megértett tudomány... Állandóan tartok attól, hogy valami összeroskad... Itt van aztán a népszaporulat is. Amikor én születtem, másfél milliárd ember élt a Földön. Ma hétmilliárd... Ha így folytatódik, hamarosan nem lesz elég táplálék, a Marsra nem tudunk elmenni. És a víz, föld, levegő bemocskolódására sem talált még senki megoldást.
* Faludy György szerint milyen a magyar irodalom?
- Ha a költészettel kezdem az összehasonlítást, azt kell mondanom, hogy nincs ország, talán Anglia és a régi latinok kivételével, amelynek ennyi nagy költője volt. Más téren gyöngébb a helyzet. Én igazán nagy magyar drámát - shakespeare-i vagy aiszkhüloszi, euripidészi értelemben -- Az ember tragédiáján kívül nem tudok. Katona Józsefről is lehet még beszélni, de ez kevés. Regényben sem érjük el a flaubert-i vagy a dosztojevszkiji nagyságot. Még egy nagy baj van: ha 60-70 évvel ezelőtt megkérdezték volna, ki az a költő, aki túléli a XX. századot, azt mondtam volna - hogy ne magyarkodjak -, Rilke vagy Lorca meg még két-három angol, ma viszont nem tudom, ki az, aki túlélné a XXI.-et. Bízom abban, hogy újra lesz fejlődés, de én azt már nem érem meg.
* Van egy elmélete a rímekről...
- Angliában kb. 5000 rímet ismernek, Magyarországon 30 milliárdot. Az előnyünk az, hogy a nyelvünk olyan remek. A versnek, nem a prózának. Mintha a verselés lett volna az oka annak, hogy magyar nyelv egyáltalán létezik. A jelzőknek a sokasága, pontossága, az egésznek a zeneisége - rendkívüli boldogság. Angliában már nemigen lehet új rímeket csinálni, a franciában még megy valahogy...
* Az ezernyi baj közepette egész költészetén vezérfonalként végighúzódik a csodálatos, örök emberi érzés, a szerelem...
- Azt hiszem, hogy az életnek a legnagyobb öröme ez. A legnagyobb boldogsága. Ha szeret az ember, minden megváltozik. A reggel gyönyörű lesz, a délutáni nap remekül süt, még akkor is, ha nem látszik az égen...
* Ha valaki megjárja Kistarcsát, Recsket, a háború poklát, emigrácóba kényszerül, hogyan tudja mégis megőrizni a humanizmusát, demokratikus gondolkodásmódját?
- A totalitárius gondolkodás mindig idegen volt tőlem, a szüleimtől is, az iskolától is, amelybe jártam, s aki a költészetet szereti, nem szereti Sztálint. Vagy Mussolinit. Vagy Francót. Én undorodtam attól, amikor Rómában azt láttam kiírva a falon, hogy Mussolininak igaza van. Ez őrültség. Én azokhoz csatlakoztam, akik nevettek ezeken a marhaságokon. Kezdettől fogva.
* Végezetül: hogy érzi magát a mai Magyarországon?
(Tréfásan megfenyeget:) - Hát nézze... Én magyar költő vagyok. Itt a helyem. Én ide tartozom, itt vagyok otthon...